„The grass was greener / The light was brighter / The taste was sweeter / The nights of wonder / With friends surrounded / The dawn mist glowing / The water flowing / The endless river" – ezek a sorok zárták le a Pink Floyd történetét az utolsó (?) album utolsó nótájának lecsengésekor, ez volt az út vége, ahogy nem is olyan régen még elfogadnunk illett. A 'Floyd majdani, lehetséges feltámasztásáról természetesen soha nem szűnt meg a tábor elméleteket gyártani, és ebben Richard Wright 2008-as elvesztése sem jelentett számukra logikai akadályt. Tudvalevő, hogy a kulcs e tekintetben (is) David Gilmour gitáros/énekes/dalszerző kezében van, aki az évek során statisztává szelídült Nick Mason dobossal összefogva vagy akár önállóan is szinte bármikor képes lehet beindítani a húsz esztendeje alvó gépezetet. Amikor tehát júliusban (Gilmour feleségének tweetjében) felröppent a szó egy vadonatúj lemezről, úgy voltunk vele, mint a végleges visszavonulással kapcsolatos híresztelésekkel: próbáltuk elképzelni, hogy mi lesz, ha valóban igaznak bizonyul.

Aztán persze a rendre szivárgó, konkrét információk nyomán fokozatosan konyulni kezdett a markunkban a mákos kifli: amit most kiadtak, valójában nem más, mint posztumusz tisztelgés a hányatott sorsú billentyűs sokoldalúsága előtt, a The Division Bell felvételi sessionjének „forgácsa", rendezői változata a húsz éve rögzített improvizációknak (és nem ritkán csupán stílusgyakorlatoknak). A tizennyolc (!) részre bontott, hallgatók elé bocsátott anyag nagy része instrumentális, csupán egyetlen dalhoz, a záró és előzetesen már hozzáférhetővé tett Louder Than Wordshöz született dalszöveg. Némi homlokráncolással még el is tudnám fogadni a fentieket, ha a szomorú igazság nem az lenne, hogy csupán ez az utóbbi tétel (amúgy Gilmour/Samson-szerzemény, bár Wright is hallható benne) került kidolgozásra a korábban felskiccelt, tonnányi témavázlatból. A többi? Ötletelgetések, zenészi víziók, mentés másként, csupa bónuszdiszkre való holmi. Egy olyan zenekartól, amely még a The Wall mindent maga alá gyűrő koncepciójának kifejtésekor sem feledkezett el arról, hogy a daloknál nincs fontosabb. Simán elképzelem tehát, ahogy Roger Waters hangosan felröhög az Endless River hallatán. Tiszteletadás ide vagy oda.

A Division Bellhez készített első felvételek kapcsán nyilatkozta Gilmour, hogy kínjukban még azt is szalagra rögzítették, amikor Wright csak találomra futtatta az ujját a billentyűkön, aztán a megtartásra érdemes részek köré felépítették a zenét. Nos, itt az egész lemeznek effajta hangulata van. A fanatikus rajongó persze itt is találni fog szerethető részleteket szép számmal, hiszen imádott zenészeiről van szó, de a kezdeti eufória csillapodásával a fanatikusok is jó eséllyel becsapva érzik majd magukat – a pénzükért és a jóhiszeműségükért cserébe ugyanis alig kapnak bármi kézzelfoghatót. Még abban sem vagyok biztos, hogy maga Wright jó szívvel járult volna hozzá e próbálkozásai mindegyikének világra kerüléséhez. El sem tudom képzelni, miféle kiadói logika győzhette meg Gilmourt a kiadvány szükségességéről, és ekként nem érdekel, mekkora stáb hány munkaórát áldozott arra, hogy ez a furcsa egyveleg naprakész módon piacképessé tehető legyen, mert az anyag stúdióalbumként való prezentálásának indokolatlansága egyszerűen felülír bennem minden jóindulatot. Az „új" dalról, a Louder Than Wordsről is gyanítható, hogy csupán afféle „kárpótlásként" került az album végére, és azon túl, hogy kellemes kis nóta, a korábbi sorlemezekről – szigorúan minőségi alapon – bizonyára kiszorult volna.

A konklúzió szimpla és kegyetlen: az Endless Rivernek nincs keresnivalója a Pink Floyd sorlemezek között. A legszomorúbb az egészben, hogy a zenekar a Division Bell megjelenésének jubileumi évében éppen annak a lehetőségét vetette el ezzel a nehezen értelmezhető, kísérleti anyaggal, hogy az életművet teljes egészében, komplett egészként emelhessük piedesztálra. Ha tehát ünnepelni akarunk (márpedig akarunk), akkor a leghelyesebben úgy járhatunk el, ha ahogy érkezett, úgy el is felejtjük ezt a hagymázas 53 percet. A továbbiakat pedig az idő majd úgyis eldönti.