A korábbi hasonló szösszenetre érkezett, váratlanul Super visszajelzések okán, no meg a 21. századi Pet Shop Boys működését körbelengő, közülünk sokakat ma is elképesztő erővel vonzó szürrealitás oltárán áldozva következzék tehát a sztori folytatása, csaknem négy év elteltével. A jeles alkalomnak persze ma már valójában nincs is különösebb jelentősége, egy-egy új PSB-soralbum megjelenése amúgy against all odds történik, ahogy bizonyára Neil Francis Tennant is mondaná. A hatalmas lendülettel dúló, megannyi gyöngyszemet és rengeteg szemetet is felszínre dobó retróvihar közepette a PSB valamiképpen az állandóságot képviseli, de ennek aligha a többé-kevésbé a mai napig rendszeresen érkező újdonságcsomagok jelentik a fő okát. Ez a töretlen szerelem a soha el nem fogyó közönségük részéről egyértelműen a '80-as évek végének és a '90-esek elejének dalaiban gyökerezik, és ettől a körülménytől a főszereplők egy pillanatig sem tekinthetnek el.

Ha üzleti szempontból nézzük a dolgot, nemhogy a Hotspot, de bizony nagyjából már az 1996-os Bilingual megjelenésének sem volt különösebb miértje, ámde Lowe és Tennant e tekintetben is megmaradt a régi iskola hívének. Így aztán a statisztika-fetisiszták elkönyvelhetik a tizennegyedik sorlemez érkezését, amely pár százzal nyilván feljebb tornázza azért a PSB által az évek során értékesített hanghordozók számának kilenc számjegyű mutatóját. Ha bárki engem kérdez, én örülök a megjelenés tényének, hiszen egyrészt sikerrel kelti a valóságosság illúzióját, másrészt pedig kimondottan jó barátságot ápolok a késői időszak lemezeivel is. Ugyan az elmúlt évtizedből a tagadhatatlan kakukktojásnak számító, a rajongók által lelkesen megköpködött, sötétebb árnyalatokkal is átszőtt Elysium a kedvencem, nem hanyagoltam el az azt követő, a régi berendezkedést újraépítő Electricet sem, a legutóbbi Super pedig egyenesen könnyes tekintetű hívévé tett.

A Hotspot hivatott lezárni a Stuart Price producer nevével fémjelzett trilógiát, a PSB berlini korszakát, ezért aztán az új lemez „kézhezvételét" követően önkéntelenül is behunytam a szemem, nehogy a várt, gyilkos diszkófény elvakítson. Le is lövöm a poént, hogy nektek már ne kelljen félnetek: az új lemez – közvetlen elődeivel ellentétben – alig szolgál ilyesmivel. Ez a terep pedig mindig is ingoványos volt Tennanték számára, jópárszor megégették már magukat a múltban a hasonló „kísérletekkel". Mégsem a váratlan a jó szó a Hotspotra, hanem az ártalmatlan – sajnos a szó rossz értelmében. „I don't wanna go out / I don't wanna go dancing", énekli Tennant, és igen, ez a „megúszós" hangulat jellemző a teljes albumra. Szó se róla, a Hotspot leteszi a garast a nyitó Will-o-the-Wisppel, és én szinte látom magam előtt, ahogy ennek hallatán Bertli Zoli és Nagy Andor kollégák a szintit az állványról letépve fejest ugranak a siófoki éjszakába (sajnos tél van, de azért ők idült vigyorral csak szeletelnek tovább).

Velük ellentétben a Pet Shop Boysnak viszont aligha lehet mentsége arra, hogy ezután miért hűl le fokozatosan a hangulat, hogy egy hosszas várakozás után megjelenő, eleve mindössze tíz tételt felsorakoztató gyűjteményt miért kell egyértelmű tölteléktémákkal hizlalni. A gyomrost kétségtelenül a már-már vállalhatatlan Wedding In Berlin viszi be a lemez legvégén, amiért én kérek külön is elnézést. És mégis, minden kedvezőtlen körülmény ellenében is meg lehet szeretni a Hotspotot, ha időt szánsz rá, kétségtelenül meghálálja, nem mellesleg megtalálod rajta az utóbbi évek talán legszebb, akusztikus gitárral (!) is hódító PSB-balladáját (Burning The Heather). A mérleg tehát nem borul el negatív irányba, ezt minden eredendő elfogultságom dacára mondhatom, ugyanakkor itt és most azt érzem, ilyen felemás felhozatal mellett talán nem is kell Tennantéknak a jövőben mindenképpen az LP-kiadást erőltetniük. Az a pár dal, amely a Hotspotról valóban közel férkőzött hozzám, velem marad, és ezúttal nagyjából ennyit szépet mondhatok.