Senkit se tévesszen meg Paul Stanley neve, ezen a lemezen, ezzel a formációval a KISS legendás frontembere valami egészen mást tett le az asztalra, mint amire számít tőle a tábor. Persze sosem volt titok, hogy Paul zsigerileg vonzódik a klasszikus soulhoz és r'n'b-hez, legkorábbi hatásai is itt keresendők – azt azonban a Soul Station pár évvel ezelőtti megalakulásáig szerintem kevesen várták tőle, hogy egyszer ténylegesen is kipróbálja magát ezeken a vizeken. De most ezt is megértük.
Stanley miatt létezik egy nem is kicsi réteg, amely zsigerileg érdeklődik majd a projekt iránt, de ebben az esetben még nekik is azt mondanám: óvatosan közelítsenek. Ez itt ugyanis szigorúan NEM rock, hanem a névhez passzoló módon valóban feketezenei hatásokra épülő, soulos muzsika. De természetesen ne valami modern, gépi ütemekkel megtámasztott, szétvocoderezett Beyoncé-hajlításokkal telepakolt, nyúlós-nyálas izére gondolj, hanem arra, amit ez a megjelölés a '60-as, '70-es, '80-as években jelentett. Vagyis dús hangszerelésű, fúvósokkal, háttérénekesnőkkel megtámogatott, megadallamos és érzelmes, alapvetően lírai jellegű muzsikáról beszélünk, ami a szó minden értelmében véve nagyon zenei. Paul a formáció összeállásakor olyanokat nyilatkozott, hogy sok zseniális hangszeressel dolgozott már pályafutása során, de itteni kollégáit aztán tényleg tátott szájjal hallgatja minden egyes alkalommal – nos, a lemezen hallottak alapján el tudom képzelni, hogy szólhat mindez élőben. Garantált libabőr lehet már maga az is, ahogy megszólalnak a színpadon...
Tehát fölényesen profi alkotásról beszélünk, ehhez nem férhet kétség. Ahhoz sem, hogy Stanley ma, 69 évesen is óriási énekes. Igen, tudom, koncerteken már nem nagyon megy neki a hangszálakrobatika, különös tekintettel a magasakra, de a torkában rejlő érzés – hogy stílszerű legyek, lélek – ma is csorbítatlan, ráadásul ez a zene más hozzáállást igényel, mint a KISS, itt nem kell erőből, rockosan tolnia. Vagyis semmit sem erőltetett túl, ahol meg már kevés lenne egyedül, a briliáns vokalista csajok kipótolják, ami hiányzik. Gyönyörűen is szól a lemez, ez itt tényleg nem valami műanyag egyenprodukció. A hatások kitapintásához, a feldolgozások esetében az eredetiekkel való precíz összelövéshez hiányzik a zenei műveltségem ebben a stílusban, de ez talán nem is lényeges, az érzésvilág adott, a hangulat is abszolút egységes, és teljesen autentikus is Stanley mestertől ez az egész. Ismétlem: noha a klasszikus KISS-től néhány kísérlet erejéig nem állt messze az esztrádos vonal, alapvetően se hangulati, se zenei szinten ne számíts KISS-es ízekre, áthallásokra. Ez itt teljesen más sztori, még ha Paul hangját és stílusát természetesen fel is lehet ismerni.
És akkor ami a személyes benyomásaimat illeti: noha fűszerként kimondottan kedvelem az efféle elemeket, és egy rakás régi popszámot imádok erről a vonalról, nekem egyvégtében, tizennégy dalon és bő háromnegyed órán át azért sok ez az egész. Főleg, hogy Paul alapvetően az andalgós-romantikus irányból közelít, és dinamikusabb, lendületesebb pillanatok jószerivel mutatóba sem akadnak a lemezen. De bizonyára lesz, akinek épp emiatt tetszik majd. Mindenesetre összességében csakis az elismerés hangján tudok szólni a Soul Stationről, bárhol fülelek bele a lemezbe, tetszik, amit hallok, de hosszabb távon azért mindig beleunok, léptetnék, elkalandozik a figyelmem, satöbbi. Hasonló a hatás ebből a szempontból, mint mondjuk Steve Perry legutóbbi szólóalbumánál, a Tracesnél. Éppen ezért pontozni sem látom sok értelmét. De a lényeg, hogy legyen az bármilyen stílusú, jó zenét hallgatni jó dolog, és ha valaki nem töksüket, egyből hallani fogja: ez jó zene.