Kivételesen örülök neki, hogy szokás szerint kissé megcsúsztam ezzel az ismertetővel, ugyanis a november végi hivatalos megjelenés óta elég lényeges változások történtek a Panzer – jogi okokból hivatalosan The German Panzer – környékén. A sztori ugyebár amolyan jóféle side-projektként indult három teuton metalveterán, a destructionös Schmier, illetve az Accept két tagja, Herman Frank gitáros és Stefan Schwarzmann dobos részvételével, abból a fajtából, aminek mindenki örül. Aztán egy hónapra rá már arról értesültünk, hogy Herman és Stefan távozott az Acceptből, és Frank egy nyilatkozata alapján akár arra is következtethet az ember, hogy a döntés meghozatalához a Panzer jelentette a katalizátort. Vagy nem, a teljes igazság vélhetően sosem fog kikerülni a nyilvánosság elé...

Ettől még persze nem fogok gyökeresen másképp tekinteni a Panzerre, mint előtte, de az összképet mindenképpen árnyalják a fejlemények. Innentől nem valami tét nélküli jutalomjátszadozásról, hobbizenélgetésről beszélünk, hanem arról, vajon mivé fejleszthető ez a trió, amennyiben Frank és Schwarzmann ezt szánja elsődleges jövőbeli elfoglaltságának. Bár utóbbit őszintén szólva kétlem, hiszen valószínűtlen, hogy Schmier bekavarna a világszerte jó névnek számító Destructionnek a Panzer miatt. A válasz számomra egyelőre nem egyértelmű, maga a lemez ugyanis tipikusan olyan, mint amilyet egy efféle hobbiprojekttől várna az ember a 2010-es évek derekán, amikor a csapból is különböző sztár- vagy majdnemsztár-kollaborációk folynak. Vagyis jól el lehet hallgatni, de igazából semmi nagyon extra.

Ha a nevek alapján arra tippelnél, hogy a Panzer az Accept és a Destruction metszéspontján helyezkedik el, nem tévedsz nagyot. Kissé talán sarkított ez a párhuzam, de abból a szempontból mindenképp helytálló, hogy súlyos, zúzós, mogorva heavy metalt rejt az anyag, amely dallamosabb a Destructionnél, az Acceptnél viszont nemcsak Schmier védjegyszerű hangja, hanem a zorallabb, néhol modernebbre vett zenei alapok miatt is durvább. Összességében azonban semmiképpen sem nevezném thrashnek – ha nem koptatták volna el ezt az elnevezést az elmúlt másfél évtizedben teljesen tévesen és bénán a kétlábdobos Helloween-kópiákra, itt kifejezetten találónak érezném a power metal megjelölést. A hármasfogat semmit sem akart megfejteni vagy megújítani, simán csak írtak tíz saját dalt, bónuszként hozzácsapták Gary Moore Murder In The Skiesának felbikázott feldolgozását, és kész. Ennek következtében az összhatás is elég spontán és természetes, kimódoltságnak nyoma sincs az anyagban.

Mint utaltam rá, a lemez rendben van, ám nem vágja az embert a falhoz: nincsenek rajta igazán kiugró momentumok, de különösebb üresjáratok sem, viszont roppant energikus és erőteljes, így végig hallgattatja magát, sőt, három-négy hallgatás után már jól elkülönülnek egymástól az egyes számok is. Amik ráadásul a maguk keretei között aránylag változatosak is, hiszen a sodró iramú, gázpedált a padlóig nyomó, hol dallamosabb, hol zorallabb témák (Death Knell, Temple Of Doom, Freakshow, Mr. NoBrain, Virtual Collision, Bleed For Your Sins) mellett akadnak középtempósan menetelő darabok is (Hail And Kill, Panzer), a két szerintem legjobb dal (a talán legkarakteresebb Why és a roppant pofás gitártémákra épülő Roll The Dice) pedig fűszerként még némi epikus érzést sem nélkülöz. Az nyilván senkit sem lep majd meg, hogy Herman Frank végig roppant ízes, jól felépített szólókat ereget, Schmier azonban a zenei alapokhoz passzoló módon változatosabban hozza magát, mint valaha. Nyilván nem kell tőle különösebb kifinomultságra számítani, de a jellegzetes hisztérikus üvöltések mellett – vagy azokkal párhuzamosan – szimpla, ám hangulatos dallamokat is megereszt itt-ott. Ez szintén az anyag imént említett kettős jellegét erősíti. A hangzás is nagyjából a két anyabanda közé lőhető be, és ugyan a trió maga végezte a produceri feladatokat, ismeretlenül simán rámondanám a sound alapján, hogy itt is Andy Sneap tekergette a potmétereket.

Összességében tehát korrekt album a Send Them All To Hell, de semmi világrengető: így, hogy van, jól elhallgatom, de ha nem létezne, különösebben nem hiányozna. Vagyis ez azért még távolról sem az Accept vagy a Destruction jobb anyagainak szintje. De később végső soron még akármi lehet belőle, szóval kíváncsi is leszek, felfejlesztik-e a bandát, vagy megmarad egyszeri érdekességnek, és inkább valami másba fognak.