Geoff Tate neve ma már nem cseng annyira jól, mint mondjuk még tíz évvel ezelőtt is, amiért nyilvánvalóan elég sokat tett ő is. Nem is megyek bele az előzmények taglalásába, mindenki tisztában van a Queensryche többi tagjával lefolytatott perrel és azt megelőző kellemetlen eseményekkel. Ha mégsem, a Shock! felületén a megfelelő tagek alapján minden kikereshető. Pár éve még a legfanatikusabbak idegeit is kikezdte, hogy épp melyik Queensryche-lemezét hallgatja melyik tagsággal: az ugyanazon évben megjelent Queensryche öndefiniálónak szánt lemezét vagy az erre reflektáló Queensryche beszédes címet viselő albumát. Agyrém, nem?!

Félreteszem minden ellenérzésemet bármelyik formációval kapcsolatban, és elárulom: Wiltonékhoz hiába szegődött egy hithű rockharcos-külsejű Tate-klón, és készítettek egy retro-hangulatú lemezt, számomra pont az ebben a mondatban felsoroltak azok, ami miatt óvatosan távol tartom magam tőlük: a klónok nem érdekelnek, a felmelegített QR-vegyesfelvágott pedig nem különösebben hoz lázba. Így az első közös lemezük számomra semmitmondó volt, a Club 202-es koncerten unatkoztam, az új anyagot pedig egyelőre még nem hallgattam meg, de túl sok késztetést nem is érzek hozzá. Tate ellenlemeze, a FU más miatt volt rossz: görcsös erőlködés, dühből készített semmilyen dalok, és fájdalmasan hamis ének sok helyen, a bántóan hitvány, hallgathatatlan minőségű átiratokat pedig jobb, ha örökre elfelejtjük. Kínosan éreztem magam a minap, amikor újra meghallgattam, mert sajnos azt a néhány rokonszenves pillanatot is igen módszeresen elrontották, ami pár helyen felvillant.

Természetesen ezek után kíváncsian vártam, mit hoz össze a kopasz giccsparádé-mester, egy kicsit lehiggadva, és az a helyzet, hogy a The Key jó. Sőt, továbbmegyek: kimondottan élvezetes zenét tartalmaz. Tény, hogy helyenként Empire / Promised Land-korabeli QR szinte egy az egyben, de én ezt pont nem bánom, az a kedvenc korszakom. Még a 2009-es American Soldier hangulata is bevillan itt-ott, amely lemezt sokan köpködték, nekem viszont nem volt különösebb bajom vele, noha nem ezt vinném magamra egy lakatlan szigetre tükörnek. A The Key a maga modernségével (futurisztikusnak azért nem nevezném) azonnal szimpatikus volt, amelyben rengeteg klasszikus Queensryche-ízt lehet felfedezni: a riffekben, bontogatásokban, vagy akár ahogy egy gitárhangot megnyújtanak. Meg természetesen Geoff Tate jellegzetes dallamaiban is, aki ha akarna, sem tudna gyökeresen mást nyújtani. Szerencsére nem akar már sikoltozni, ami azért rég nem megy neki olyan kifogástalanul, mint a klónjának, de én ezzel együtt tudok élni, akárcsak azzal, hogy hallhatóan trükköztek is a hangjával néhány helyen.

Tartalmilag a The Key a pénzügyi világba vezet be, így a Wall Street dolgrabszolgái vélhetően himnuszuknak fogják érezni a talán legmodernebb tételt, a fájdalmasan megkapó refrénnel bíró Life Or Death?-t, a libabőröket növesztően empire-os hangulatú Re-Inventing The Future-t (amelyben David Ellefson is társszerző volt, ő egyébként a lemezen is játszik) vagy a súlyosabban gyaluló, mégis szexi The Strangert. Komor, mogorva világ ez, amelybe bepillantást nyerhetünk, de hát az internetes bankolás, a tőzsdepiac és a virtuális pénzügyi manőverek a való életben is pont elég gondolkodnivalót és gyötrelmet jelent mindenki számára. A lebegős, füstös hangulató On Queue-ban egy kellemes szaxonfonszólót is kapunk, aminek a hangszer elkötelezett híveként borzasztóan örültem. Konceptalbum lévén, a záró, hat percen felüli The Fall a szokásos bevezetés-tárgyalás-befejezés grandiózus zenei átirata, ismét egy szomorú szaxofonszólóval, meg persze számos magával ragadó, magasztos pillanattal.

Mivel eleve háromlemezes koncept-történetben gondolkodott Tate, állítólag hathavonta újabb lemezzel rukkol majd elő, ám hogy ebből mi lesz, az a jövő kérdése. Meg az is, milyen társak csapódnak majd az énekes mellé, aki gondosan kerüli is egyébként a zenekar elnevezést a formáció kapcsán. Mindent összevetve a The Key a fanyalgókat is meggyőzheti, bár persze ha dacosan, zsigerből gyűlölöd Geoff-et, ez sem fog jobb belátásra bírni. Nekem tényleg az első hallgatástól kezdve tetszik a lemez, olyannyira, hogy szinte nonstop tudom hallgatni, a belvárosi dugóban, szakadó esőben pedig elnyeri értelmét a merengősebb Ready To Fly vagy a Knocking In The Door is. A tizenkét dal közül (köztük két rövid átvezetővel) egyikre sem tudom azt mondani, hogy rossz vagy inkább átugrom, mert nincs kedvem meghallgatni. Konceptalbum lévén nyilván megvan mindennek a helye, és tegyük félre az előítéleteket: azért Tate ehhez azért nagyon ért. Egyedül a hangzással kapcsolatban várnék többet: így sem rossz, de a témához, zenei ötletekhez mérve kevésnek érzem ezt a 2015-ös megszólalást, sokkal jobban kidomborítaná a pozitívumokat egy 1990-es sound, ha értitek, mire gondolok.

Borzasztóan örülnék, ha az általam nagyon várt novemberi koncerten egy-az-egyben elnyomnák a The Keyt, noha erre vajmi kevés az esély, és az is érdekel, melyik dobossal jönnek. Nálam egy erős nyolcasnál kicsit jobb a lemez, adjatok neki ti is egy esélyt, hátha nálatok is visszanyeri a renoméját a borász-szakember. Gut gemacht Herr Tate!