Kész, ennyi, ha folytatódik ez a mostani - tegyük hozzá: meglehetősen ijesztő - trend, azt hiszem, javasolni fogom Szilvinek, hogy vegyen fel a Shock!-hoz egy truemetal-szakértőt. Majd valahogy elviseljük ostorszíjjal szűkített bőrnadrágját, fekete selyemingjeit, ritkás bajuszkáját és focistafrizuráját, vagy bármilyen tetszőleges vizuális istencsapást, amit ránk mér az Úr általa, de ez így nem megy tovább.

Egyrészt az újság színvonalát és folyamatos működését veszélyezteti az a kialakulóban lévő szokásunk, hogy az ilyen anyagokat addig tologatjuk undorodva egymásnak, míg valamelyikünk feladja, és összehány valami izzadságszagú szösszenetet "kétlábgép", "galopptempó", "nagyívű dallamok", és hasonló szövegpanelek felhasználásával. Másrészt nem akarok időnként hosszabb betegszabadságot kivenni, csak mert amilyen egy naiv, optimista állat vagyok, mielőtt elkaszálnám, minden lemezt végighallgatok. Ezt is, hogy mást ne mondjak, hátha véletlenül sikerül megfejtenem, mit akarnak ezek a szánalmas hülyék, aztán persze nem, egy-két kivételtől eltekintve csak a szokott metalzenei közhelyeket hallom megint.

Utánaolvasgattam a zenekarnak a kritikára készülve, nos, állítólag az Afterlife keményebb, mint a korábbi cuccaik, hát bravó, már majdnem ott tartanak, mint az Accept '82 körül, az ének viszont tiszta Europe, sőt, a refréneknél inkább Bonnie Tyler, dallamvezetésileg mármint, és ez teljességgel szétkúrja a helyenként megjelenő ötletesebb, főleg elektronikus megoldásokat, mondjuk nem nehéz, épp elég kevés van belőlük így is. Azt is írják, hogy a billentyűnek kevesebb szerep jutott ezen a lemezen, mint a korábbiakon. Ehhez annyit, hogy ha egyáltalán valami, akkor pont a szintitémák javítanak néhol az egyébként pocsék összképen.

Na, látom, most megint legalább két hétig kizárólag noisecore-t fogok hallgatni, úgy felidegesítettem magam.