A Nile legutóbbi, három évvel ezelőtti lemezéről még maga a banda kapitánya, Karl Sanders is azt nyilatkozta utólag, hogy azt az anyagot a rajongók helyett inkább maguknak írták, mert bizonyítani akarták, hogy a Nile nem csupán a zúzásról szól. Az At The Gate Of Sethu valóban eléggé öncélúnak tűnt, és nem is lett a csapat legjobb alkotása. Véleményem szerint azzal a koronggal a zenekar akaratán kívül egy közel tökéletes sorozatot tört meg, habár azért a szóban forgó lemeznek is megvoltak a maga erényei. A szokásos hároméves szünet után azonban most itt a folytatás, amely szerencsére ismét régi, dicsőséges fényében mutatja a csapatot.

Már az előzetesként elcsepegtetett dalokból is lehetett érezni, hogy Sandersék visszatértek a zsigeribb, direktebb vonalhoz, ám a teljes lemez ismeretében az is elmondható, hogy az At The Gate Of Sethu megfontoltabb, némileg higgadtabb iránya sem kopott el egészen, s így a végeredmény egy valóban friss album lett. Ötvenperces hosszával egy átlagos menetidejű Nile-lemeznek mondható a What Should Not Be Unearthed, de ha a zene jó, akkor úgyis egyre megy a lemezhossz.

Háborúba hív a Call To Destruction, és hallva Sanders energiától duzzadó riffjeit, illetve a jó öreg George Kollias mániákus dobolását, azonnal nyúlok is a lándzsának kikiáltott felmosónyelemért. Jó hallani, hogy a banda ismét a betonozósabbik feléről közelítette meg a dalszerzést, így a Negating The Abominable Coils Of Apep nyaktörő aprításait sem gondolják túl, és még a belassulások is igazán ösztönösen szakítják félbe a pusztítást. A csapat egyik leggonoszabb riffjével indít a Liber Stellae Rubeae, ahol Kollias olyan vehemenciával és orvosi precizitással gyilkolja a dobfelszerelését, mintha négy perc alatt kéne egy tucatnyi hullát kipreparálnia. Végre a hangzás is megint vaskos, letaglózó, az egész lemez úgy szól, ahogy egy Nile-korongnak szólnia kell.

Nile-ról lévén szó, nem maradhatnak ki a buliból a közel-keleties, ambientes szösszenetek sem, amivel az új lemezen először az In The Name Of Amun legelején találkozhatunk. A női kántálás és a csilingelős háttérre érkező akusztikus gitározás Sanders szintén kiváló szólódolgait eleveníti fel igen hatásosan. A hangulatos intrót kontrasztként a gitárok és a dobok kíméletlen tombolásának őrült tánca váltja fel, amiből többméteres villámként csap elő egy frenetikus Sanders-szóló. Ha a Sátánt mumifikálnák, és aztán élőhalottként visszatérne, akkor kétségem sincs afelől, hogy a címadó darab lenne a tökéletes aláfestő zene hozzá. Dallas Toler-Wade dohos katakombák mélységeiből feltörő hörgésétől mindig futkos a hátamon a hideg, arról nem is beszélve, hogy Sanders acsarkodásával karöltve tényleg olyan, mintha a végtelen sivatagban kóborló gonosz kísértetek marakodnának egy útjukba tévedt, szerencsétlen utazó hulláján.

Minden Nile-lemeznek megvan a maga slágere, most sincs ez másképp. Az új sláger az Evil To Cast Out Evil a maga death metalosan fogós főtémájával és hagyományos, mégis hatásos építkezésével. Kínlódva vonszolja magát az Age Of Famine, amely leginkább a zseniális Eater Of The Deadre hajaz. Gonosz egy darab. Esett már szó Sanders szólóprojektjéről, aminek a világa ezúttal a másfél perces, már-már filmzeneszerű Ushabti Reanimator formájában ölt testet. A Rape Of The Black Earth mesteri csapatmunka, kevés, a Nile-hoz hasonlóan feszes, összeszokott csapat mozog manapság odakint a death színtéren, és ez jól hallatszik is. Kolliast egyébként szokás azzal vádolni, hogy stílusa csak az öncélú technikázásról szól, és rendre szétdobolja a lemezeket, de elég csak ezt, vagy az utolsó dalt, a To Walk Forth From Flames Unscathedet megfülelni ahhoz, hogy megcáfoljuk ezeket a véleményeket. George bizony érzi a dalt, és képes alávetni magát annak, ha erre van szükség. A záró darabban például majdhogynem annyira sikerül visszafognia magát, mintha csak egy átlagos dobos volna.

Ahhoz kétség sem férhet, hogy a What Should Not Be Unearthed erős anyag, de egyelőre inkább „csak" annak tűnik, főleg az előző eresztés fényében. Hogy a korábbi lemezekhez is fel tud-e érni, azt majd az idő dönti el. Ami azonban biztos, hogy míg az At The Gates Of Sethun három csúcskategóriás zenész játszott, addig itt végre ismét három vérszomjas dűnelakó démon tajtékzik habzó szájjal, éles fogukat belevájva a hallójáratainkba. A Nile visszatért!

A Nile szeptember 25-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik a Suffocation és egyéb vendégek társaságában, további részletek itt.