Érdekes utat járt be az elmúlt években a Nightwish, épp ezért előzetesen fogalmam sem volt, mit várhatok az MK 3 verzió első nagylemezétől, az Endless Forms Most Beautiful-tól. Bár az első anyagok idejében kifejezetten szerettem a bandát, nagyjából a Once környékén kezdtem valahogy lemorzsolódni. Mivel sosem voltam die hard Tarja-rajongó, nem is az ikonikus díva eltávolítása okozta a törést, hanem az, hogy egyre inkább úgy éreztem: a csapat zenéje már nem nekem szól. Mindez a minden túlzás nélkül a vásári giccsparádé kategóriába sorolható Imaginaerummal csúcsosodott ki, amivel mindössze annyit sikerült elérniük, hogy végképp a perifériára szorultak nálam. A hiba persze lehet, hogy az én készülékemben van, a csapat csillaga ugyanis az énekesváltás és néhány régi fan kesergésének dacára továbbra is meredeken ívelt felfelé, aminek köszönhetően mára egyértelműen Európa egyik vezető csapatává nőtte ki magát a finn bázisú hatos.

Az újabb frontasszony-csere pikantériáját később az adta, hogy kísértetiesen hasonló körülmények között folyt le, mint annak idején Tarja menesztése, és bár Anette Olzon első körben még roppant diplomatikusan nyilatkozott kirúgásáról, utóbb csak kibújt a szög a zsákból. Érdekes módon azonban, amíg Tarja távozásakor kettészakadt a rajongótábor, ez esetben ilyesmiről szó sem volt, gyakorlatilag mindenki hozsannázva fogadta a vérbeli heavy metal-dominaként érkező Floor Jansent. Marketing szempontból persze tökéletes húzás volt épp őt bevenni, hiszen operás, illetve popos közegből érkező elődeivel szemben Floor maga volt a megtestesült metal amazon, aki nem csak szereti a műfajt, de reputációja (After Forever, Star One, ReVamp, Ayreon satöbbi) is igencsak komoly. A rajongótábor persze már az érkezése utáni első fellépést követően egyöntetűen vigyorgott, az pedig nyilvánvaló volt, hogy ilyen felvezetés után a lemezt is tűkön ülve várják majd.

Tuomaséknak innentől kezdve mindösszesen annyi dolguk volt tehát, hogy csináljanak egy olyan anyagot, amire a fanok kiéheztetett hiénaként vethetik rá magukat. Jelentem, sikerült. Az Endless Forms Most Beautiful ugyanis jó érzékkel merít az újabb Nightwish-cuccok hangulat- és hangzásvilágából (amelyet nagymértékben meghatároz a szintén főállású tagként bevett Troy Donockley népi hangszeres jelenléte), de ugyanakkor egyértelműen vissza is nyúlnak az olyan direktebb korongokhoz, mint például a nagy áttörést hozó Wishmaster. Tökéletes recept, főleg, ha négy ínséges év után, egy eleve feltüzelt és hálisten igencsak népes rajongótábor lesi az ember minden lépését.

Az Endless Forms felépítése is tökéletes, hiszen a nyitó Shudder Before The Beautiful instant sláger: fogós, azonnal ható, a szó szoros értelmében klasszikus Nightwish-darab, csakúgy, mint a harmadikként érkező, a legszebb Nemo-hagyományokat követő Élan vagy a lemez vége felé hallható Alpenglow. De nem maradhatnak el persze a sötétebb, metalosabb darabok sem, mint a marconasága ellenére full sláger címadó, vagy a Marco Hietala szólóénekét és a háttérben némi hörgést is felvonultató Yours Is An Empty Hope. Utóbbiban a zúzós alapriff hatását remekül emelik a monumentális szintitémák, amelyek egyfajta filmzenés vagy még inkább musicales jelleget is adnak a dalnak. Nem újdonság persze ez sem, a csapat boszorkánykonyhájában korábban is születtek hasonló darabok, de még mindig jól áll nekik az ilyesmi. Az Our Decades In The Sun pedig egy szépséges, lírai szerzemény, és Floor ugyanúgy remekel benne, mint az összes többi tételben. Bár a felvezető interjúkban Tuomas azt nyilatkozta, hogy az énekesnő saját magát adja majd a dalokban, azért Tarja szelleme jó néhányszor felsejlik itt-ott. Ms. Jansen kiváló énekesnő, és a magam részéről semmi kivetnivalót sem látok abban, ha a régi Nightwish-rajongók felé is tesznek egy gesztust az efféle megoldásokkal.

A szinte már poposan fogós slágerek és a zúzósabb, de azért szintén kellően ragadós nóták arányát ideális szinten tartva jutunk el a lemez zárásáig, a minden szempontból monumentális, huszonhárom perc fölé kúszó The Greatest Show On Earth-ig. Általában nem vagyok híve az ilyesfajta grandiózus vállalkozásoknak, legalábbis ami a tág értelemben vett klasszikus heavy metal zenéket illeti (egy Spock's Beard például nyilván egészen más tészta), de ez a dal bejön. Maratoni hosszúsága ellenére végig képes fenntartani a figyelmemet, és szerencsére témájának megfelelően (gy.k. az evolúció zanzásítva) kellően változatos is.

Mindössze két szám van a lemezen, amit jobb lett volna lehagyni róla: a My Walden elsősorban Troynak köszönhetően olyannyira műanyag, mintha egy Hevia-szerzemény lenne, a hatperces instrumentalizmus (The Eyes Of The Shrabat Gula) pedig szimplán csak baromi unalmas. A jó dalok azonban így is egyértelműen túlsúlyban vannak, azaz az összességében tizennyolc (!!!) verzióban megjelent Endless Forms Most Beautiful sikeresen szabadult meg a legutóbbi lemezen kissé túlburjánzó vadhajtásoktól. A végeredmény nem más, mint egy maximálisan szórakoztató Nightwish-esszencia, Tuomaséknak pedig most épp egy ilyenre van a legnagyobb szükségük.

A Nightwish július 15-én a Kingdom Of Hegyalja fesztiválon koncertezik. További részletek itt.