Mit vársz 2020-ban egy metálosan zúzó hardcore zenekartól? Minimum azt, hogy csapjon orrba, és kényszerítsen ugrálásra, hogy ökölbe szorított kézzel ugrálj és skandálva köpködd a dalszövegeket. Nos, a Century Mediánál debütáló, Menace című lemez a 2004 óta működő belga Nasty zenekartól talán ezt nyújtja. Vagy talán mégsem. A zenekarfotót elnézve a kimondottan riasztó megjelenésű négy figura (tudjátok, akikkel nem lenne jó összefutni egy sötét, elhanyagolt városrészben) láttán reméltem, hogy valamiféle Hatebreed/Madball-tengelyen forgó, intenzív arculcsapást kapok.

Nem is indul rosszul a történet, városi zaj, szirénázás, a vokalista Matthi megadja az agresszív alaphangulatot, a riffek erőteljesen gördülnek, bivalynak tűnik elsőre az összkép. Amikor először hallgattam, csodálkoztam, hogy de furán egysíkú zene, és milyen hosszú ez a dal, aztán kiderült, hogy már három-négy szám lement, és ugyan volt szünet közöttük, mégis valahogy összefolyt az egész. Nagyrészt az egysíkú tempónak köszönhető, mert például egy 47 másodperces gyorsabb dalszerűséget azért kevésnek érzek a végtelen vonszolás feloldására. A másik nagy bajom, hogy tizennégy számon keresztül elég hervasztó az egy hangon pengetett kvintriffelés (na jó, néha van két-három másik kvint is, tehát megvan a tologatás is), plusz ezek a többnyire lassú riffek annyira álmosítóak, hogy konkrétan úgy éreztem, talán a gitáros is elaludt felvétel közben két riff között.

A lemez első felében persze még pislákol némi halvány remény, de utána olyan egyhangú lejtmenet jön, ami semennyire nem hozta meg a kedvem ahhoz, hogy „jóra hallgassam” az albumot. Persze simán lehetséges, hogy koncerten működhet a dolog, elviszi az energia a sekélyes zenét, meg ugrálhat rá, akinek kedve van, energialevezetésnek bőven jó. Apró meglepetésként ért, hogy a Be Carefulban dallamos ének-féle is hallható, de kábé olyan, mintha valamit találomra odaénekeltek volna valamit, semennyire nem illeszkedik a dalhoz. És talán itt válik igazán ordítóvá, hogy az egész lemezt a katyvasz szóval tudnám körülírni: random dobtémák, random riffek, random kiabálás egymásra dobálva, nincs se füle-se farka az egésznek. Persze biztos akadnak ennek a zenének is rajongói, hiszen ez a nyolcadik albumuk, csak hát ha a nyolcadik lemezen riffek tekintetében még mindig a tétova kvinttologatásnál tartanak, akkor lehet, hogy nem véletlenül érzem: a Nasty kábé középiskolás hobbizenekarként állná meg csak a helyét.

A 666AM félelmetesen béna, low budget videóját nézve pedig már egyáltalán nem tűntek ijesztőnek a srácok, sőt, valószínűleg kedves formák lehetnek, csak épp széttetováltatták magukat, és a kisugárzás azt mutatja, hogy nem élik meg ezt a stílust, csak imitálni próbálják, ami bizony nagyon érződik is a zenén. De ezzel sincs baj, meg legalább csak 28 perces az egész album, szóval sok időt nem vesz el. Sajnos attól ez még nem jó, sokkal inkább zavaróan unalmas, mint középszerű.