Életünk egyik leghátborzongatóbb élményére, az álomparalízisre a mai napig nem képes még a tudomány sem racionális magyarázatot adni. Évezredek óta kérdés, minek is „köszönhető″ az ébredés utáni, illetve elalvás előtti tehetetlen, bénult lidércnyomás, valamint a rémálmokba illő alakok közeledése. Persze léteznek különböző teóriák: mindez csupán lelki trauma, vagy tudatalattink különleges játékának következménye, de vannak, akik nem ragaszkodnak ennyire a biológiai magyarázatokhoz, és sokkal inkább paranormális, illetve testen kívüli élményekkel azonosítják a dolgot. Szepes Mária után szabadon Amalie Bruun is inkább a transzcendentális oldalról keresgéli a válaszokat legfrissebb lemezén.

Főszereplőnk a hűvös, szeles Koppenhágában látta meg először a napvilágot eltakaró felhőket, és robbanásszerű karrierje is itt, a nordikus világban indult útjára egy olyan zenei stílus képviseletében, amellyel bizony sok embert ki lehet űzni a paradicsomból. Elég, ha csak idebiggyesztem az atmoszférikus, női énekkel előadott pagan-folk vagy black metal stílusmegnevezéseket, és az olvasók kilencvenhét százaléka bizonyosan kézbe temetett arccal húzza az egér mutatót a képernyő bal felső sarka felé, a böngésző balra mutató „Vissza" gombjáig. Pedig hát a zenei skatulyának többnyire másodlagos szerep jut abban az esetben, ha a dalokban akkora potenciál rejlik, ami minden mást zárójelbe tesz, és Amalie Bruun – illetve az általa alapított Myrkur projekt – ezt most szépen be is bizonyítja nekünk a Mareridt több mint rokonszenves szerzeményeivel. Már a bemutatkozó EP-n és a két esztendővel ezelőtti, Mayhem és Ulver zenészekkel közösen rögzített M albumon is érezhető volt, hogy Bruun kisasszony valami roppant egyedi vállalkozásba fogott. Minden kockázatot vállalva vegyítette úgy össze a különböző zenei stílusokat, amiből csakis valami különleges születhetett.

Persze a black metal-mentalitás a friss korongon is alap, mégis olyannyira vegyes az összhatás, hogy ezt a muzsikát ugyanúgy tudná szeretni egy Enya-rajongó is, mint az, aki inkább az Immortalra vagy a Bathoryra esküszik. A nyitó címadó is teljes egészében kelta népzene, amelyet akár Loreena McKennitt is előadhatna, és a folytatásban hallható őskáoszból kirobbanó károgást is képes úgy ellenpontozni az éteri, ködből előbukkanó nyughatatlan lelkek huhogó kórusaival, valamint a hasonló melódiákat húzó hegedűkkel Amalie (multi-instrumentalista a hölgy – csak úgy mellékesen), hogy azt egyszerűen muszáj újra és újra lepörgetni. Aztán a The Serpent egy olyan őselemeket megidéző, misztikus rituáléba ránt be, hogy abból megint csak lehetetlenség kiszabadulni. A vánszorgó, hipnotikus ritmusok és legfőképpen a második verzénél megjelenő csörgődobok (netán emberi csontok?), valamint a sokszor brutális keretek között megszólaltatott különleges, népi hangszerek teremtik meg azt a fajta mágikus atmoszférát, ami ellenállhatatlanná teszi ezeket a szerzeményeket, és amelyekhez képest a hasonló szellemben alkotó jelenlegi Blackmore's Night például csak egy hatalmas giccs. Az egyik legnagyobb kedvenc Elleskudtben is szó szerint tombolnak az elemek, hömpölyög az ár, miközben Amalie a magasakban még valahol Tori Amost is megidézi, csak ez a dal mérföldekkel izgalmasabb, mint Tori utóbbi, teljesen egyforma lemezeiről bármi.

A Crown csodás melódiáit – és legfőképpen a végén hallható angyali kórust – pedig talán még Kate Bush is irigykedve hallgatná, hiszen ilyen jellegű dalokkal szórta ő is tele annak idején a ma már klasszikusnak számító lemezeit. Ez utóbbi nóta is simán kiemelt szerepet kaphatna az angol énekesnő bármelyik albumán. Üresjáratról nem is igazán tudok említést tenni, hiszen minden tételnek megvan a sajátos légköre, legyen szó Dead Can Dance-szel rokon, sírontúli, nyomasztóan vánszorgó temetői hangulatról (Funeral, Gladiatrix), hagyományőrző ünnepi momentumokról (De Tre Piker, Kaetteren), de az átszellemülten előadott, csodás klippel felvezetett Ulvinde is baromi szuggesztív tud lenni a maga módján. A leggonoszabb atmoszférát mégis inkább az utolsónak érkező Bornehjem váltja ki, amelynek kórusai mintha katedrálisok óriási falai között visszhangoznának, s gyermekhangra torzított, bosszúvágytól fűtött mondókája is vérfagyasztóbb bármilyen keménykedős üvöltözésnél. Nem beszélve a dán, svéd, izlandi és angol nyelv együttes használatáról is, ami szintén csak egy újabb réteg hab a tortán.

Mondhatni, hogy 2017-ben ebben a műfajban is kockázatos bármiféle vállalkozásba kezdeni, mégis, a Myrkur magasan kiemelkedik a pagan-folk vonalon. Ez a zene alami olyasmiből fakad, ami örök, s az agresszió helyett is inkább a fák, a patakok és az erdő nyelvén beszél. Ebbe a lemezbe tényleg érdemes több energiát fektetni, beletemetkezni és hosszabb ideig ismerkedni vele, mert kiemelkedően erős, sajátos hangulatokkal teli dalokkal rakta tele Amalie. A hangzást is direkt olyan visszhangosra és koszosra lőtte be, ahogyan ennek a muzsikának szólnia kell, bár talán fülessel még jobban kijönnek az elrejtett apróságok. Ritkán szórom meggondolatlanul a tízeseket, de a Myrkur most végre felkavarta egy picit a sötét ambient zenék fekete állóvizét.

Amalie Bruun a Myrkur projekttel december 7-én Budapesten, az A38 Hajón koncertezik a Sólstafir vendégeként. Részletek itt.