Már hosszú napok óta tombol a hálón az a fékevesztett véleménytornádó, amelyet a legendás death metal úttörő Morbid Angel idézett elő régóta várt, nyolcadik nagylemezével. A hagyományoknak megfelelően „I"-vel kezdődő album olyan szélsőséges indulatokat vált ki a rajongókból, amihez hasonlóra már rég volt példa a metal világában, ám a felhajtás ezúttal nem valami marketingfogás eredménye. A mintegy nyolc év elteltével ismét színre lépő alakulat friss művével rendkívül merészen teszi próbára az extrém zene úgynevezett lojális rajongóit, akik bizony csúfos kudarcot vallanak.

Az Illud Divinum Insanus egyfajta állásfoglalás arról a képmutatásról és begyepesedett gondolkodásmódról, ami manapság nemcsak a tágabban vett közéletet és azon belül a „rocker közösség" nagyobb részét is jellemzi. Ez a patinás amerikai csapat nem átallott olyasmit művelni, mely manapság majdhogynem példátlan, és már-már a pofátlanság határát súrolja: olyan zenét írtak, amely fittyet hány mindenféle külső elvárásra. Ez a négy fickó olyan lemezzel rukkolt elő 2011-ben, amikor állítólag mindenki toleráns és képes értékelni a művészetet, amellyel bebizonyítják, mennyire csökött és arrogáns a ma embere.

De miről is beszélek? A lemezt nyitó intro hangulatkeltése utáni első szerzemény hallatán a magukat Morbid Angel rajongóknak nevezők heveny betűokádmányaikkal terítették be a különböző zenei fórumokat, mondván, ez már nem a Morbid Angel, ez egy szemét, s hogy a zenekar elárulta saját örökségét és a rajongóit. Mert a mindent tudó rajongók nem ezt várták el tőlük. És valóban, a Too Extreme! hallatán akaratlanul is felszalad mindenkinek a szemöldöke mindenkinek, aki valamennyire is tisztában van a csapat munkásságával. Csakhogy ez nem elég ide, mert aki igazán behatóan ismeri Trey Azagthothék korábbi lemezeit, az jól tudhatja, hogy a kísérletezés soha sem állt távol a zenekartól, de tény, hogy ilyen kíméletlen módon még egyszer se nyilvánították ki ebbéli irányultságukat. A Too Extreme! egy erős indusztriális alapokra épülő darab, vagyis nem olyasmi, amit egy death metal csapattól várnánk. És a kulcsszó ismét csak felbukkan: elvárás.

Az Illud Divinum Insanus hallgatása közben elgondolkodtam azon, mi is a művészi alkotás lényege. Vajon az nevezhető szabad alkotásnak, amikor az alkotó mások, esetünkben a rajongók igényeit figyelembe véve alkot? Ez lenne a kreativitás lényege: az igények kielégítése? Avagy az önkifejezés számít, tekintet nélkül mások elvárásaira és véleményére? Ezzel a lemezzel a zenekar elég egyértelműen tette világossá, mit is gondolnak minderről. Ez a korong nem a szűk látókörűeknek való, s azok is kerüljék el igen messzire, akik úgy gondolják, ők jobban tudják, milyennek is kell lennie egy Morbid Angel lemeznek. A nyitottabbak pedig folytassák a lemezzel való ismerkedést. Biztosan lesznek olyanok is, akiknek az olyan hagyományosabb dalok, mint az Existo Vulgoré, a Blades For Baal, a Nevermore vagy épp a Beauty Meets Beast, elsőre szimpatikussá válnak, s ez valószínűleg a legtöbb death metal-hívő esetében így is lesz. Ám az olyan, a csapattól szokatlan darabok, mint az I Am Morbid, a Destructors Vs. The Earth/Attack, a Radikult vagy mondjuk a már említett Too Extreme! a keményvonalas death metalosokból vélhetően nem fognak egyebet kiváltani, mint mélységes undort. Indusztriális vagy épp rockos hatások bukkannak fel ezekben a dalokban, igen vastagon, vagyis csak óvatosan járjunk ezen a veszélyes területen. Álcázott aknák ezek a szerzemények, amelyekre rálépve egyesek darabokra fognak robbanni, míg mások szakértelemmel hatástalanítják, hogy aztán tüzetesebben is szemügyre vételezhessék e gyilkos szerkezeteket.

Az Illud Divinum Insanus élvezetéhez nem elég death metalosnak lenni: ide a tág értelemben vett extrém zene szeretete szükségeltetik. Lehet persze úgy okoskodni, hogy a tizenhat év után ismét a mikrofonnál hörgő David Vincent Genitorturersben tett kalandozása nyomta rá a bélyegét erre az anyagra, ám mindez csak féligazság. A kísérletezhetnék mindig is ott ólálkodott a Morbid Angel zenéjében, folyamatosan meg is kapták miatta a magukét, nem is lehet olyan lemezt kiemelni a munkásságukból, amely előtt egyöntetűen borult volna térdre szakmabeli és rajongó. Aki bedől a fórumlovagok badarságainak, igen gyilkos megszólalású korong élvezetétől fosztja meg önmagát, ahol a hangszeres munka is csúcsligás. Vincent hangja a régi fényében pompázik, jellegzetes stílusát senki sem pótolhatja, a remek keverésnek köszönhetően pedig basszusjátéka is alaposan megcsodálható. A hátfájdalmai miatt pihenőre kényszerült Pete „Commando" Sandoval helyén ütő Tim Yeung teljesítménye ezúttal is száz százalékos, ő bizony erre a mészárszék intenzitású zenére született. Gitáron az alapító Trey Azagthoth mellett a Zyklonból is ismert Destructhor (Thor Anders Myhren) hivatott vastagítani Trey védjegyszerű témáit, ám emellett a szólók terén is besegít a kultikus figurának.

Felerészt hagyományos, felerészt radikális a Morbid Angel friss alkotása, összességében viszont minden ízében szabad szellemű, és a szó szoros értelmében extrém, talán még az effajta zenét szeretők számára is. Ez annyit tesz, hogy képes megbotránkoztatni, bizonyos gyomrokat megülni, vagyis olyasmi, ami már rég kiveszett az egyébiránt szélsőségesnek nevezett zenei stílusokból. Aki nem érti, vagy fél az újtól, az ki fogja nevetni zavarában, és sznobnak bélyegzi majd meg azt, aki szembe mer menni az általános vélekedéssel. Pedig meg kellene tanulni nem úgy tekinteni a zenekarokra, mint holmi ingyenes gyorséttermi intézményekre.