Az album megjelenését megelőző promódal, az I've Been You riasztó üressége kapcsán már beindult a vállvonogatás mind az egyre kritikusabbá váló közönség, mind a zenekar részéről. A hírmondónak maradt utolsó alapító, Mircea Gabriel Eftemie jó előre közölte: ez van, ezt kell enni. Ők ugyan nem fognak újítgatni, variálni, technikázni, mert az akkor nem lenne Mnemic. Maradnak a jól bevált izéknél. Nem kell meglepődni.

Pedig sikerült. A középszerűhöz folyamatosan így ragaszkodni nagy erőfeszítést követel, talán nagyobbat, mint valami eredetit alkotni. De hogy ennyire ne legyenek elképzelései egy zenekarnak, az azért mégis meglepő. Ezért köszönöm az előzetes instrukciót, a figyelmeztetés ellenére is tátva maradt a szám a semmit hallgatva.

Volt egy Mnemic valamikor, amelyik 2003-ban összehozott egy egészen ütős albumot Mechanical Spin Phenomena címmel. Azon túl, hogy tele voltak ötlettel és energiával, jókor voltak jó helyen, valami olyan kohézió tapadt az anyagon, amitől az a mai napig megállja a helyét. (Megállja? Bármelyik nótája tönkreveri a Mnemesist.) Aztán még egy korong, majd énekes váltás, ilyen csere és olyan erőgyűjtés, összevissza kavarás, s a 2010-es Sons Of The System megjelentetésével gyakorlatilag ki is irtottak zenéjükből minden olyan kellemetlen dolgot, amitől izgalmasnak lehetett nevezni. Tegyük hozzá: még a két évvel ezelőtti produktum is ledarálja utódját.

Hogy a legújabb hármas tagcsere (basszus, dob, gitár) jót tett-e vagy sem a falnak szaladt Mnemicnek, elég nehéz eldönteni, miután évek óta nem alkottak maradandót. A szájlengetés ellenére a távozások okán beígért újult erő menet közben eltűnt, s a célszalagnál már csak egy fáradt, botorkáló zenekart üdvözölhettünk, amely sem a helyét, sem a saját hangját nem találja. Apropó. Nincs az a Tue Madsen, aki Guillaume Bideau elkeserítő mesterkéltségét meg tudná menteni. Az énekesből árad a verejtékszagú izmozás, ám a durva részeknél semmi tartalom nincs mögötte, csak valami méla durcásság ('áj em dulifuli, mord is om, eb u ghatta, the rem the the'), a dallamos etapoknál pedig legtöbbször unalomba és káoszba fullad az akarat. Cifrázza, hajlítja, mérgeskedik és nagyokat nyög – hihető eredmény nélkül. Jó példa erre a már említett I've Been You, ahol szétóbégatja a témáit, alatta ezerrel reszel a népi manikűr, de minek, ha összhatásban csak az esetlegesség jut eszünkbe? A Pattern Platform még ennél is messzebb megy. Hangszerileg (túl sablonon és közhelyes kételyen) nem is lenne annyira színtelen, de amit Bideau művel, az kimeríti a gyalázatosan rossz paródia fogalmát. Virnyog, csapkod a hangjával, néha turhás öklendezésből indít valami nevetségesen dühösködő izét, az már csak hab az alkoholmentesen, hogy menthetetlenül hamis. Nincs logikus magyarázat arra, amit hallunk.

És így tovább sorban, zsinórban. A zene mentes minden eredetiségtől, kusza, kidolgozatlan témák egymásra hajigálva, kibontatlanul, ötletelés szintjén maradva, az ének pedig mind szerkesztettségében, mind hangzásában kritikán aluli. Negyedik vagy ötödik nekifutás után kezdett leesni, hogy tanácstalanságomnál talán csak a Mnemic legénységének tanácstalansága lehetett nagyobb, amikor elhatározták, hogy új anyaggal lepik meg (meglepetés nélkül) a zenéjükre szomjazók egyre zsugorodó táborát.

A zenekar Facebook oldalán elaléló néhány tucat pozitív megnyilvánuló nagy kedvence, a There's No Tomorrow ötlet szintjén (a lassú tempón túl) talán csak annyiban múlja felül az előtte sorakozókat, hogy rásimítottak egy hallgatható szólót. Igaz, inspiráció gyanánt a srácok valószínűleg Pink Floydot hallgattak egy nagy zöld trombita körbeadogatása közben, a basszus alapdöcögője, az akusztikus pengettyű és a gitár keverése legalábbis erre enged következtetni, de ne legyünk telhetetlenek: legalább mesterektől szippantották tüdejükbe az elgondolást. A szám szerencsére nem hosszú: jobb lezárás híján Hangya Mester egyszerűen lekeverte a zenét, amolyan békebeli módon. A maradék három alkotást (Észak-Amerikában plusz egy bónusz, ha valaki nem bírna arrafelé magával, és tovább szeretne műélvezni) már nem említeném. Az ének siralmassága még azt a kevés halvány ötletet is agyonveri, ami véletlenül arra kószált besegíteni az impotenciába kövesedett brigádnak.

Hogy a Mnemic nem tudja saját zenéjét definiálni, azon nem csodálkozom. Lehet jönni az indusztriál, metalcore, dallamos death groove és thrash fűszerezte egyvelegével, a határozatlanság mögött gyaníthatóan a teljes bizonytalanság áll. Értsd: a Mnemic a sok évvel ezelőtti emeletről lejutott arra a szintre, amikor már maga sem tudja, mit akar csinálni. („A Metallica egyik kedvenc zenekara" szlogen ide már kevés. A lerágott csontmondat napjainkban ráadásul inkább vicces, miután a Metallica a jelek szerint évek óta szintén azt kutatja, hogy miről is akar zenélni a következő ötven évben.) Hányavetiségük legyintésre késztet. A zenekar soha nem volt korszakalkotó, de még igazán eredeti sem. Éppen ezért - utólag is - hatványozottan megmosolyogtató, amikor „az új album olyan mnemices lesz" mondatot visszaolvassa az ember.

Kár a névért. Valaha volt esély arra, hogy ebből nagy banda legyen. Immár egy jó borítónak is örültem volna, hogy adhassak egy plusz pontocskát. De még az sem. Mnem, semmi Mnem jött össze. Csak az album szójátékos címe. Büntet a Sors.