Meglehetősen régi már a kapcsolatom a Ministryvel, olyannyira, hogy mára törvényszerűen egy kissé meg is fáradt. A Bush-szapuló trilógia záródarabját jelentő The Last Suckert (amely egy rövid ideig úgy tűnt, az egész Ministry-sztorit is lezárja) még egészen remeknek tartottam, később azonban mintha elvágták volna a dolgot. A Relapse egy meggyőző visszatéréshez igencsak karcsúra sikeredett, a From Beer To Eternityre őszintén bevallva már nem is nagyon emlékszem, az AmeriKKKant pedig nagyrészt kifejezetten idegesített. Ennyi fiaskó másnál már bőven elég lett volna ahhoz, hogy elbúcsúzzunk egymástól, a Minisztériumot azonban két és fél éve (ismét) elcsíptem élőben, és azon felül, hogy hallásom egy nem elhanyagolható részét elvesztettem azon az éjszakán, be kellett vallanom: Alien Jourgensen és csapata még mindig csont nélkül képes arra, hogy lehántsa a bőrt a képünkről. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy a COVID-19 miatti kényszerpihenő frusztrációja olyan kreatív energiákat fog felszabadítani benne, amitől mindenképpen érdemes lesz megfülelni a tizenötödik (!) Ministry-stúdiólemezt. És bizony nem is tévedtem.

A nyitó Alert Level egy ideje már ismert lehet a szemfüles miniszteriális uraknak, amúgy meg egy hamisítatlan Ministry-himnusz, acsarkodó-zajos-fémes, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a „Let's get ready to die!"-refrén pedig megágyaz a jó hangulatnak. A dalban egyébként kollaborál az egykori N.W.A.-s Arabian Prince is, sokkal érdekesebb azonban, hogy Roy Mayorga, aki pedig elvileg a zenekar hivatalos dobosa, mindössze ebben az egy dalban játszik, az összes többi tételben programozott dobokat hallhatunk – amikért a producerként is eljárt (és igencsak jó munkát végzett) Michael Rozon felelt. De Uncle Al nemcsak a dobosát pihentette, hanem azt az ex-Tool-tag (!) Paul D'Amourt is, aki 2019-ben csatlakozott a hadhoz, így most lett volna lehetősége először Ministry-anyagon szerepelni, ehhez képest kap egyetlen dalt, a kettes Good Trouble-t, ami egyébként egy jóféle, punkos aprításból szépen belassuló-súlyosodó tétel, csak ne lenne az a bárgyú szövege. Nem tehetek róla, de egy bőven hatvan év fölötti fazon szájából elhangzó „Fuck the police!"-t rettentő kínosnak tartok, mint ahogy már csak röhögök a mára teljes mértékben kiüresedett-kiüresített tartalmú obligát fasisztázáson is. Oké, Alien bácsit sosem a szövegeiért szerettem, de ennyi azért engedtessék meg nekem is.

A lemez nagy fegyvertényét jelenti a régi harcostárs Jello Biafra ismételt csatasorba állítása, ő a Sabotage Is Sex számban ereszti ki jellegzetes orgánumát, amitől az – természetesen – kap is egy nagy adag Lard-színezetet. De itt még nincsen vége az illusztris vendégek sorának, hiszen megjelenik a színen a Megadethből online maszturbálós videójának nyilvánosságra kerülésével kikerült David Ellefson is, aki két tételben veszi kezébe a dolgokat: az eredetin jó nagyot csavaró The Stooges-klasszikus Search And Destroy remek átiratában, illetve abban a Believe Me-ben, ami az egész lemez talán legmeglepőbb húzása. Utóbbiban egy kimondottan Joy Division-hangulatú gitártémára érkeznek Al kiábrándultságról, csalódottságról és haragról valló sorai, amiket ezúttal valóban énekel, minimális torzítás mellett, néhol akusztikus gitár kíséretében. A Killing Joke neve ugyanúgy felmerülhet, mint mondjuk a következő Broken System esetében, aminek kongás-elszállt kezdése érdekesen fordul át egy kiábrándult és nyomasztó vádiratba a klímakatasztrófa küszöbén.

A későbbiekből említést érdemel még a lényegében instrumentális, mindösszesen COVID-19 halálozási adatokat és különböző samplerezett dumákat tartalmazó Death Toll, ami akár egy kísérletezős rapbrigád lemezén is megállná a helyét, illetve a TV Song #6 (Right Around The Corner Mix) igencsak idegeket kuszáló zárása. A Jesus Built My Hotrod zenei gegjeit is felidéző dal voltaképpen egy punkos őrjöngés, a maga módján ez is egészen szórakoztató, amiben Al bácsi afeletti rendkívüli örömét juttatja kifejezésre, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökét már nem Donald J. Trumpnak hívják. (Lassan azért olyan szívesen meghallgatnék már valakitől egy Joe Biden-fikázó dalt is, igazi üdítő színfoltot jelenthetne.)

Régen tetszett már ennyire Ministry-anyag, mint a Moral Hygiene, egyszerre súlyos és változatos, új utakat törő és tradicionális, és ha a világ általánosságban igencsak elkeserítő állapota kellett hozzá, akkor legalább ennyi hasznunk legyen a dologból. Számomra az év meglepetése, nem is adok rá alacsonyabb pontszámot.