Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 6624

1219enkiNekem is gyakorlatilag elsőre feltűnt az öt év szünet után megérkezett Enki hallatán, amit egyébként szinte mindenütt szóvá tesznek a Melecheshnek, hol pozitív, hol negatív felhanggal: jelesül, hogy ez az album Ashmediék eddigi legletisztultabb megszólalású, és emiatt is talán leginkább hallgatóbarát munkája. Jóelőre leszögezem: én ezt egy pillanatig sem érzem gondnak, mert a zenéjük ettől még nem lett kommersz slágermetal, viszont biztos vagyok benne, hogy ezzel a megközelítéssel sok új barátot szerez majd a bandának a lemez. Méghozzá méltán, a Melechesh ugyanis egyedi színfolt a mai uniformizált színtéren. Ebben nyilván a közel-keleti gyökerek játsszák a legmeghatározóbb szerepet, de Ashmedi attól függetlenül is kiváló dalszerző, hogy egyébként olyan elemekkel szövi tele a muzsikát, amelyeket mások képtelenek lennének ilyen gördülékenyen alkalmazni.

megjelenés:
2015
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 26 Szavazat )

A Melechesh stílusa mára maradéktalanul kialakult: ha esetleg nem ismernéd őket, egy black-, death- és thrash-elemeket egyaránt bő kézzel mérő bandát képzelj el keleties dallamokkal, európai fül számára abszolút egzotikusnak számító elemekkel, amelyeket azonban nem csak úgy rászórtak a tucatmódra sikáló riffek és szélvész dobritmusok tetejére, hanem például a gitártémáknak is szerves részét képezik. Ettől már a riffek, ritmusok hullámzása, lüktetése is teljesen más, mint azt az ember egy hasonszőrű csapattól várná, viszont a banda sehol sem tolja túl a biciklit ezen a téren, vagyis nincs szó a muzsikába feleslegesen, csak önmagukért beszuszakolt extra hangszerekről, sehonnan sehová nem tartó, öncélú zenei betétekről – itt mindennek megvan a maga helye, és éppen ettől annyira működőképes a végeredmény. A Melechesh egyik védjegye ráadásul az, hogy még a riffek között is akadnak kifejezetten bizarr módon megfogalmazott, konkrétan dúdolható témák, és ezeknek, illetve a nagyon áttekinthető, letisztult hangzásnak köszönhetően még Ashmedi hisztérikus süvöltése ellenére sem tűnik annyira durvának a muzsika, pedig egyébként az.

Eddig is rokonszenveztem a zenekarral, de az Enkire tényleg egyből rákattantam, és számomra ez a Melechesh eddigi legkerekebb munkája. A hangzás mellett a hosszabb szünet is jót tett a bandának, tényleg roppant kiérlelt dalok születtek, az album hangulata pedig valóban sivatagi tornádóként szippantja be a hallgatót, hogy aztán ne is eressze el. Nem tudom (= nem akarom eljátszani, hogy értek ehhez), milyen szerepet játszanak ebben az eltérő technikai paraméterek, konkrétan az, hogy a megszokott 440 hertzes frekvencia helyett 432 hertzre hangolva rögzítették a gitártémákat, de az biztos, hogy a jelenlegi színtéren egyszerűen senki máshoz nem hasonlít az album megszólalása, a dalok atmoszférája. Nem valami azonnal ható muzsika ez, de öt-hat hallgatás után kinyílnak az egyes szerzemények, és szép lassan minden apró részlet megtalálja a maga helyét, szerepét. Ashmedi és Moloch minden túlzás nélkül gyilkos riffekkel pakolta tele az anyagot, ráadásul a rétegzett hangszerelésnek köszönhetően is folyamatosan ébren tartják a figyelmet, és kifejezetten változatosak a tempók is. Még annak ellenére sem folyik egybe a lemez, hogy összességében, egységként is van egy roppant markáns hangulata.

Ha csak egy számmal szeretném érzékeltetni az album nagyszerűségét, mindenképpen a nyolc és fél perc fölé kúszó Enki – Divine Nature Awokent emelném ki, egy már-már valószínűtlenül monumentális, tényleg mitikus magasságokba emelkedő, epikus tételt, ahol Ashmedi óriási, lidércesen kígyózó riffek közepette kántáló, megtébolyodott prófétaként idéz meg valami egészen ősi erőt a túlvilágról, ahogy pedig a Rotting Christból ismert Sakis Tolis, majd a kiteljesedés felé haladva egy komplett kórus is a segítségére siet, az tényleg hátborzongató. De egyértelmű csúcspont a Max Cavalerával megerősített Lost Tribes (itt is mekkora riffeket eregetnek már!), a nem kevés klasszikus Slayer-ízt is felvonultató Multiple Truths és a forgószél-szerű nyitány, a Tempest Temper Enlil Enraged is. De esküszöm, még a Doorways To Irkala lelassult instrumentalizmusa is jól esik a fülnek a zúzdák közepette, noha ebből azért elég lenne a nyolc perc mindössze fele is. És persze a záró, csaknem tizenhárom percesre nyúló The Outsiderst is muszáj kiemelni, mert ez is tökéletesen szemlélteti a Melechesh grandiózus elképzeléseit.

Nem tudom, hogy a banda kaotikusabb, extrémebb korai dolgait favorizálók közül ki mit szól ehhez a lemezhez, de a Melechesh megkerülhetetlen albumot tett le az Enkivel a 2015-ös felhozatalban. Az év egyik legizgalmasabb, legkerekebb extrém metal-lemeze ez, amit akkor is ajánlok, ha nem vagy kifejezett brutál szakos – annyira izgalmas, egyéni és zenei a produkció, hogy mindenképpen megéri adni neki egy esélyt.