Hősök. Az embereknek szükségük van hősökre. Olyan személyekre, akik megcsinálják, amit mások nem, akik „bezzeg-lények": bezzeg ők, bezzeg így, bezzeg úgy. Akik kivételt jelentenek, mert nem olyanok, mint mi. Akik nem tudnak hibázni. Akikre akár még irigykedni is lehet, vagy éppen azért utálni őket, mert olyanok, amilyenek. A sokszor lesajnált mai metal mezőnyben az én szememben ilyenek például a Mastodon tagjai.

Mágia. Az embereknek a mágiára is igen nagy szükségük van. Mert kell a varázslat, a szemfényvesztés. Kell a cilinderből előhúzott nyúl, a kettéfűrészelt nő, az, hogy David Copperfield sértetlenül gyalogoljon át a Kínai Nagy Falon. De még inkább a mágus, aki hipnotizál, delejez, egy olyan világba juttat, ami sosem létezett, mégis lüktetően érzed magad körül, valóságosabbnak, mint a hétköznapi világot. A Mastodon lemezei számomra ilyenek, és bizony pontosan ilyen hatodik nekiveselkedésük, a Once More 'Round The Sun is.

Az atlantai négyes zenéjében sok jó dolog van, de én a legjobban mégis azt kedvelem, hogy igazából mindig az a kedvenc Mastodon-lemezem, amit éppen hallgatok. Úgyhogy most épp a Once More... az. Mert mindegyik más egy kicsit (vagy éppen nagyon), de mindegyikről messzire üvölt, hogy ezek bizony csak Brann Dailorék lehetnek. Talán az eszement ritmusképletek teszik, talán a furcsán álomszerű hangulat, a markáns, ám könnyedén dúdolható gitártémák, vagy az, hogy újabban még a hangnélküli énekesek is olyan „dallamokat" hoznak, melyek sokáig velünk maradnak – minden bizonnyal mindez együtt. És minden alkalommal csavarnak egyet a történeten, aztán meg rájövünk, hogy egymás után helyezve a lemezeket már nem is tűnik olyan kacskaringósnak az az út.

Mint ahogy most is: a hatodik nagylemez szinte egyesíti mindazt, ami jó volt a régebbi Mastodonban és a legnagyobb újításokat hozó The Hunterben, míg egyszerre finomítja tovább az összképet, és őrzi meg a csapatot mindvégig jellemző dühöt. A 2011-es korongra igen jellemző füstös hangulat ezúttal kissé oszlani látszik, azonban a pszichedelikus, hogy azt ne mondjam, alternatív felhang (na, azért nem úgy kell ám azt érteni, hanem kábé úgy, hogy bizonyosan szeretik a Deftonest és a Queens Of The Stone Age-et is) néhol mintha még erősödött is volna. Közben meg itt-ott olyan kifejezetten old school metalos témákat eregetnek, hogy csak nézünk. Na, ezt tessék akkor bekategorizálni! Esetleg ott van még segítségnek a borító, ami olybá tűnik, mintha egy rosszul (vagy inkább túl jól) sikerült LSD-trip során született volna: ezerszínű, inkább csalogató, mint ijesztő álomfigurájával egészen precízen vizualizálja az itt hallható zenét.

Azt a majd egyórás utazást, amiben végig Brann Dailor überdobos eszement, utánozhatatlan ritmusai, megtekert, páratlan ütemei dominálnak (mint ahogy állítólag mostanság zeneileg is Brann a legfőbb agy), miközben a Brent Hinds/Bill Kelliher duó minden pillanatában precízen megtervezett, ám bármikor robbanásveszélyes gitártémái kápráztatnak el minket, Troy Sanders basszusfutamai pedig - szokás szerint – társai játékához képest szolidabban simulnak bele az összhangzásba. Viszont Troy énekhangilag hatalmasat lépett előre! Még most sem számít valami dalos pacsirtának, ám – Egervári Sándor halhatatlan szavaival élve – a fejlődés megkérdőjelezhetetlen. A szintén vokalizáló Brent hangja ellenben továbbra sem túl jó, Brann komának viszont sokkal többször kellene elvállalnia ezt a szerepet (Bill csak a háttérben üvöltözik olykor, így őt most hagyjuk).

Igazából nem szükséges minden egyes dalon végigmenni, mert a lemez sokkal inkább organikus egységnek tűnik, mint különálló hangulatok tárházának, de azért a sarokpontokat kiemelhetjük: az elsőként elérhetővé tett és klipesített (de micsoda klip már az!) High Road például csont nélkül a 2014-es év legjobb riffjét tartalmazza, és egyébként is mocsok jó súllyal bíró tétel, ami azonban kellően fogós is. A címadó ezzel szemben tőlük már szinte játékosan könnyednek hat (még ha a refrén igen érdekes is), míg szintén a hetvenes-nyolcvanas évek hatásai figyelhetők meg a Motherloadban, és kevésbé ugyan, de a nyitó Tread Lightlyban is (ezekben például egészen szépen dominál a dallamosabbra vett ének).

A lemez közepe aztán az őrültebb tételeké: a Chimes At Midnight valóban kísérteties gitártémái és zaklatott éneke, az idegbeteg Feast Your Eyes és a szinte punkos Aunt Lisa (nem is csoda, hiszen itt vendégeskednek a szintén atlantai punkcsapat, a Coathangers tagjai) mind-mind itt helyezkedik el. Mint ahogy a lemez egyik legnehezebben emészthető, ugyanakkor legagyasabb tétele, az Asleep In The Deep is, amelyet voltaképpen az kavar meg végleg, hogy minimum háromféle énekhangot hallhatunk benne (igen változó színvonalon), illetve az is igen árulkodó, hogy itt pedig egy bizonyos Ikey Owens a vendég (ex-The Mars Volta). Ki ne hagyjam a baráti vendégeskedők sorából a szinte már a csapat tiszteletbeli tagjának számító Scott Kellyt, aki a záró, röpke nyolc perces förtelemben, a Diamond In The Witch House-ban ereszti ki hangját. Mondanom sem kell, ez az egész lemez legnyomasztóbb, legkilátástalanabb és legsúlyosabb tétele (nem véletlen hagyhatták „levezetőnek"), amiben Brann – nem tudok mást mondani - ismételten csodát művel. Sokszor azon kapom magam, hogy kizárólag a dobtémákra figyelek, és esek szépen egyik ámulatból a másikba. Ha nem lenne túlzás, azt mondanám, nekem bizony ez a fickó jelenti az új Dave Lombardót!

Akárcsak legutóbb, ezúttal sem siettem el a Mastodon-ismertetőt, de nem is lett volna miért, egyszerűen hülyeség lenne három-négy hallgatás után véleményt formálni, mikor még egészen biztosan huszadszorra is felfigyelhetünk valami finomságra, bizarr megoldásra, meglepő váltásra. Hősök és mágia. A pontszám nem lehet kérdés.