Érdekes helyzet alakult ki köztem és az önmegvalósítás egy újabb szintjére lépett Mastodon között. A csapat mára olyan magasságokig jutott, hogy lassan a velük kapcsolatos minimális kritizálás is szentségtörésnek tűnhet egyesek szemében, pedig hiába kezeli őket jelenleg a fél világ szent tehénként, azért mindannyiunknak el kell ismerni, hogy a négyes tagjai is csak emberből vannak, akik bizonyos helyzetekben nem mindig tudnak maximális teljesítményt nyújtani. Nos, az atlantai srácoknak még nem igazán akadt ilyen problémájuk tizenhét éves karrierjük során, legfeljebb az ősrajongók egy része hallgatja enyhe sértettséggel az utóbbi albumokat. A zenekarnál nem csak a progresszív elemek, de némileg a súly és az extrém üvöltözés is háttérbe szorult az évek során, aminek a magam részéről örülni is tudok, meg nem is.

A dallamokat és a „kevesebb néha több" mentalitást már a The Hunteren is örömmel fogadtam, viszont zenei tekintetben még mindig a Leviathan / Blood Mountain / Crack The Skye mesterhármas nálam az etalon tőlük, ahogy például a Metallica esetében is a Ride / Master / Justice triász a mérvadó. És bár nem győzőm hangsúlyozni, hogy alapvetően semmi bajom az új, letisztultabb iránnyal, a korai, komplexebb albumok zsigeri, ösztönös örömzenélését valahogy mindig izgalmasabbnak találtam az egységesebb, közérthetőbb momentumoknál. Persze a megvilágosodás, a káoszból való kitörés és rendezettség is a fejlődés része, mégis, annak azért nagyon megvolt a maga sajátos feelingje, amikor Brent Hinds és Bill Kelliher fésületlen, trancsírozós gitárjai összefolytak Brann Dailor gyilkos, sistergő cintányérjaival. (Valljuk be: egy megborotvált, megfésült – neadjisten megfürdetett – Hinds is kellemetlenebb benyomást keltene a bozontos eredetinél.) Mindenesetre nagyon fontos észben tartani, hogy az új albumot egyszerűen nem szabad egy kalap alá venni a korábbi produkciókkal, és abszolút a helyén kell kezelni mind a dalokat, mind pedig Troy Sandersék hozzáállásának változásait.

Az album koncepciója drámai életeseményekkel áll összefüggésben. A csapatot olyan közeli hozzátartozói és elvesztett barátai inspirálták, akik között rákot diagnosztizáltak, ezáltal maguk a dalok is egy hasonlóan halálos kimenetelű betegségben szenvedő sivatagi vándor kalandjainak összefüggő történetét mesélik el. Kemény téma ez, amihez nyilván fajsúlyos, nehezen emészthető muzsika is társul, hiába hígítják fel olykor már-már populáris melódiákkal, ráadásul Hinds és Sanders – illetve kisebb mértékben Dailor – egyedi hangszínének köszönhetően ez a zene soha nem lesz eladható a mainstreamben. Már az is eléggé hajmeresztő, ahogyan a Sultan's Curse málházós, harminc évvel ezelőtti Iron Maident és thrashcsapatokat idézően trappolós, csuklóból kirázott témájával elindítják a lemezt, az meg aztán tényleg több mint meglepő, hogy a Show Yourselfben Brann szinte végig négynegyedben dobolgat, és magát a nótát akár még egy manapság trendi, modern rockzenekar is nyugodt szívvel nyomhatná. Az egyre izgalmasabb – és már most az egyik hatalmas kedvenc – Precious Stonesban és a megadallamos Steambreatherben azért persze már hallatszik, hogy nem akárki püföli a bőröket, bár tegyük hozzá, hogy az énektémákkal itt is hallhatóan többet foglalkoztak, mint a zenei alapokkal. Dailor embertelen játéka és pörgetései ugyanakkor ebben a formában is unikumnak számítanak, hiszen szinte bármit az egekbe tud velük emelni, s nélküle a Mastodon egészen biztosan nem lenne azon a szinten, ahol most is van. A mai napig kénytelen vagyok öt kedvenc ütősöm között említeni Brann nevét, és nem tűnne túlzásnak az sem, ha most hirtelen olyan óriási klasszisnak kiáltanám ki őt a metalban, mint amekkorának például Roger Federert szokás a teniszpályán.

A sebesen örvénylő Roots Remainben végre érzékelhető némi vadság is (az a zabolátlan téma például nagyon ott van, amit a hathúrosok a verzék alá facsarnak), viszont a második felére némileg ellaposodik a dal, ráadásul a lemez közepére került szerzemények (Word To The Wise, Ancient Kingdom) is elég nehezen adják meg magukat. A Clandestinyba viszont akkora refrént sikerült belecsempészniük, hogy akár még egy Disturbed- és egy Creed-nóta közé is nyugodtan beférne valamelyik amerikai rockrádióban. Persze ezt sem megrovásból írom, mert tulajdonképpen ezek az enyhén kommerszebb irányba hajló pillanatok is baromi jól állnak nekik. A lemez utolsó negyede pedig annyira zsíros témákkal teli szösszeneteket tartalmaz, mintha a srácok agya hirtelen ledobta volna a gépszíjat. Mind az adrenalin-pumpáló, fincsi hangszeres beszurkálásokkal tarkított Andromeda, mind pedig a pusztítóan gyilkos, Dailor-féle pörölycsapásokat felvonultató Scorpion Breath önmagáért beszél. A majd nyolc percben megfogalmazott, eklektikus Jaguar Godban is mintha azt akarnák bizonyítani: még mindig nem felejtették el, honnan is jöttek.

Mint megszokhattuk, ismét gigászi csemege lett az Emperor Of Sand, amely helyenként hallgatóbarátabb megközelítésével együtt is embert próbáló hallgatnivaló, azonban nyugodtan odatehető a hasonló szellemben megfogalmazott The Hunter és Once More 'Round The Sun mellé. (Sőt, én jelen pillanatban még eléjük is állítom a sorban). Jó ideje tudjuk, hogy a fiúk saját bevallásuk szerint is kiírták magukból az egyszerre spontán és komplex technikai bravúrokat, és az öncélú MASzTurbálásnak is vége van már náluk. Ha most hirtelen valami hasonlattal kellene jellemeznem a Mastodon zenéjének kialakulását, valamint azt az állapotot, amelyben jelenleg sodródnak, leginkább egy megvadult, szárazságban halálra szomjazott kafferbivaly-csorda jelenik meg lelki szemeim előtt, amely hosszas vándorlás után végre rátalált a frissítő folyóra, a víz pedig megtisztította őket a rárakodott portól és mocsoktól. Vagy azt is mondhatnám, hogy az új albumon hallható, kikristályosodott muzsika többnyire olyan, mint egy egykor csatatérre emlékeztető gyerekszoba, amiben az idő múlásával egyszer csak rend lett. Esetleg egy még mindig szép, egyeseket még most is megtévesztő, plasztikázott arc, amelyen azért már észrevehető a beavatkozás nyoma is. Vagy mint egy tányér vegyes pörkölt a szélére kipiszkált, zsíros húscafatokkal.

A Mastodon június 14-én Budapesten, a Barba Negra Trackben koncertezik. További részletek itt.