Ha már az idei esztendő, többek között a klasszikus felállású Helloween összeröffenésről és a Keeper albumok jubileumáról szól, füleljünk bele az anyabandához valamelyest kapcsolódó honpolgárok legutóbbi attrakciójába is, akik ugye pofátlanul – vagy akár közös megegyezéssel – saját képükre formáltak néhány tökfejes nótát. A mutatvány értelmi szerzője anno Vágó István ötezer forintos kérdésében is szerepelhetett volna, hiszen a négy lehetséges válasz közül nem valószínű, hogy túlságosan nehéz lett volna Roland Grapow nevére kapásból rábökni, s persze annak is csak a jóisten a megmondhatója (tehát a büdös életben nem fogjuk megtudni soha), hogy egészen pontosan mi játszódhatott le a Helloween ex-gitárosának agyában, amikor ezt az egész koncepciót kitalálta. Üzlet, kreativitáshiány, „micsinyáljakjódógomban?", „szarulszólazeredeti", bosszúvágy, satöbbi...

Mindenesetre engem, mint egészséges Helloween-szeretőt és tribute-rajongót első körben kíváncsivá tett e rókabőr-jellegű válogatás is, amely ugyan nem pont a legkézenfekvőbb, legTÖKösebb nótákra helyezi a hangsúlyt, de éppen ezért is tűnt talán kicsit vonzóbbnak a kelleténél. A Masterplan ugye Uli Kusch és Grapow Helloweenből történt 2001-es kiválása után alakult meg, még a gyémánttorkú Jorn Landével a fronton, aztán az énekescserélgetésekkel az első két-három lemez után valahogy elvesztette vonzerejét az alakulat, és beállt a jóvágású iparosok közé. Valahol tehát talán érthető is, hogy miért is volt most szükség a gitáros előző csapatában komponált dalok újrafelvételére, amelyeknek nagyjából ötven-hatvan százaléka az Andi Deris-korszakból, a maradék pedig a tökfejek két legmegosztóbb anyagáról, a Pink Bubbles Go Ape-ről és a Chameleonról származik. Már csupán a '91-es albumról feldolgozott három tétel miatt is tettem egy próbát a PumpKingsszel, ugyanis a tömegekkel ellentétben nekem mindig is hatalmas kedvencem volt ez a korábbiakhoz képest gyökeresen más jellegű anyag, hiszen stílustól függetlenül telepakolták óriási nótákkal. Michael Kiske pedig – véleményem szerint – élete egyik legjobb formáját nyújtotta ott, elég csak a Kids Of The Century beszaratós énektémáit megfülelni.

A '91-es korong túlzottan szétreverbezett hangzásáról most inkább nem nyitnék vitát, azonban pont erre (is) jók például az újrafelvételek, hogy a korábban elkövetett hibákat korrigálják. Persze a jelenlegi Masterplan egy teljesen más csapat, mint az akkori Helloween, és ez – Grapow ide vagy oda – hallatszik is a végeredményen. De ezzel nyilván most nem azt állítom, hogy nem elég jók a zenészek, csak hát az a mágia, amit elsősorban Kiske vitt be azokba a dalokba, na, az bizony innen hiányzik. Hiába ütős a megszólalás, és hiába eszméletlenül jó énekes Rick Altzi, Kiske vibrátói, különlegesen egyedi hangszíne és emberfeletti magasai egész egyszerűen utánozhatatlanok. Ami valamennyire megmenti a produkciót az örök vadászmezőkre kerüléstől, az bizony nem más, mint a néhány minőségi átdolgozás. Az első három például mindjárt a már említett Pink Bubbles-ről származik (The Chance, Someone's Crying, Mankind), s bár lehetséges, hogy csak az elfogultság mondatja velem, de érzésem szerint talán ezek sikerültek az összes közül a legjobban. Mekkora nóta már az a The Chance, a változó hangulatú és fifikásan riffelő Mankind, vagy a szélsebesen őrlő, sztratoszférába kiüvöltött Someone's Crying? Altzi meg is küzd velük rendesen.

Ezek után a kaméleonos Step Out Of Hell és Music éppenséggel felejthető is, valamint a Deris-érából, konkrétan a Master Of The Ringsről származó Mr. Egót és Still We Gót leszámítva sem a The Time Of The Oath, sem pedig a The Dark Ride szerzeményei nem okoznak libabőrös pillanatokat. Tehát ha úgy vesszük, ennek a kiadványnak legalább a fele felesleges pénzkidobás, arról nem is beszélve, hogy ezek a felvételek semmit, de tényleg semmit nem tesznek hozzá az eredetiekhez. (Esetleg aki nem csípi Derist, annak igen...) Még ha átdolgozásokról lenne szó, akkor oké, de ez így megint csak inkább a tipikus szolgai módon, ugyanúgy – csak nagyrészt mások által – eljátszott öncélú „örömzenélés" esete, ahol a kíváncsiság tompítása érdekében legalább egyszer – a kedvenceket esetleg mégegyszer – illik végigpörgetni, aztán fiók. A lemezcím viszont Tök Király!