Gyaníthatóan vagyunk egy páran, akik megbocsájtó mosollyal olvastuk a Catharsis kapcsán Robb Flynn ömlengő agymenéseit. Az, hogy saját művét szerényen csak mérföldkőként emlegeti, szóra sem érdemes. Nagyjából harminc mérföldkövet (pusztító zenénket, legsúlyosabb anyagunkat, eddigi legjobb albumunkat) kapunk évente, mi mást mondhatna a jóember? Ám azt, hogy Robb csökönyösen mantrázza azt a hitét, vágyát, reményét, hogy ezzel az albummal majd beszivárog a mainstreambe a metal (amire nagyobb szükség van, mint valaha, teszi hozzá), még mindig nehezen emésztem. Mert mit ért mainstream alatt? És miért kell a metalnak beszivárognia abba a definiálhatatlan izébe? És miért van erre nagyobb szükség, mint valaha? De tényleg. Mit várt ettől a dumától? Hogy lelkes műértők milliói zúzzák be a zeneboltok kirakatát, hogy lovasrendőrök kardlapozzák a zavargó jónépet, mert mindenki az új Machine Headet akarja, kívánja, követeli? Ha ettől jól érzi magát, mondogassa, nincsen ezzel probléma, ám az előzetes kijött dalok kapcsán hisztérikus kacajra fakadhattunk, minden együttérzésünk ellenére. Mert amit ott hallottunk, az minden, csak nem mérföldkő, s nemhogy a mainstreamben (bármit is jelentsen e zamatos szó), de még műfajon belül is alulról súrolja a lécet.

És Flynn képes megfejelni a zagyvaságot azzal, hogy sértődött óvodásként szól be kritikusoknak, az itt-ott 1 ponttal büntetett album „ajánlóit" pedig kilinkeli a zenekar Facebook-oldalára, amolyan „nézzétek, megint egy nyomorult, aki nem ismerte fel zenei zsenimet" stílusban. A túlpörgetett promós dumákért azért is kár, mert a Catharsis egyébként nem is lenne annyira rossz album. Főleg, ha Robb megadta volna a választás lehetőségét, és nem mérföldkövezik meg mainstreamezik orrba-szájba, miközben az egyik előzetesnek kinyomott Bastards szövegénél már csak az a kocsmai, időnként vérhamis erőlködés a kínosabb, amit előad. És itt tegyük is szóvá az album és a rajta torlódó nóták hosszát. Hetvenöt perc és tizenöt dal baromi sok. Pláne ilyen minőséggel párosítva. A számok felét nyugodtan le lehetett volna hagyni, s akkor talán egy egész korrekt anyagot hallunk, amit komolyan is tudunk venni. Semmi hiányérzetem nem lett volna akkor sem, ha például a Heavy Lies The Crownt nem majdnem kilenc percig kell hallgatnom. Merthogy annyira azért nem izgalmas ez a történet.

Nem a zenei témákkal, ötletekkel van probléma, az album elejére biggyesztett Volatile például még kifejezettem reménykeltő, ám kételyeim az anyag időbeli nyúlásával együtt szaporodtak. A címadó szerzemény hat és fél percén már kicsit csóváltam a fejem, pedig még csak a második szám a tizenötből, s akkor még egy szót sem szóltam (az album egészére jellemző) a borzalmasan ciki refrénről, amit mintha valami rég elfeledett bölcsis dalból kapartak volna össze. A Machine Head egyszerűen mindent bele akart zsúfolni a Catharsisba, amit trendinek, modernnek és mainstreamnek (már megint ez a hülye szó) véltek, ám a takaró jóval rövidebb volt, mint a nyújtózkodás lendülete. A Beyond The Pale zenei kuszaságát még megmenti a tökös refrén, ám Robb virnyogása és hamiskás nyehehézése a vége táján roppant kellemetlen a fülnek, a full idegesítő és időutazó szólóról már nem is beszélve. Itt azért már felbukkanhat bárkiben néhány érdekes kérdés a „mit akarhatott ezzel mondani a szerző" kategóriában, de a java még bőven hátra van.

A stíluskavarodással önmagában nincsen semmi gond, a problémák akkor jelentkeznek, amikor hallhatóan semmiféle koncepció nincs a dalokban és az albumon. A Triple Beam című bugyutaság például egyszerűségében is nagyon, nagyon, de nagyon kínos, a már említett Bastards pedig a hihetetlenül prinyó politikai üzenetével együtt az anyag egyik mélypontja. A Kaleidoscope mehetett volna a kukába azonnal, Flynn helyenként iszonyúan hamis, a téma unalmas, a dallamos részek (amik ugye még dallamosabbak, a kemények pedig még keményebbek) irritálóan együgyűek, s egyáltalán, az egész nótában nagyítóval kell keresni valami eredetit. És amikor már azt hisszük, hogy vége, nem engedik el a dolgot, újra és újra belecsapnak, nem kegyelmezve. A Hope Begets Hope első verzéjénél először azt hittem, SOAD-ra ugrott a gép, de valami nem stimmelt, mert az jó. Itt körvonalazódott bennem, hogy Flynnék teljesen eltévesztették az irányt, és valahol egy káoszmátrixban kóborolnak, mérföldkőnek érezve a nem evilági kavicsot a strandpapucsban. A morcogás annál is inkább helyénvaló, mert vannak nagyon is értékelhető tételek a Catharsison. A Screaming At The Sun például tananyagszerűen az a nóta, aminek hallatán az ember azt mondja: de ha tudnak ilyet, akkor miért nem csinálnak ilyet?

A Catharsis talán Robb megtisztulása (de mitől, mitől, mitől?), ám a hallgatóból garantáltan nem vált ki a címében jelzett hatást. Óriási massza, amelynek alkotói innen is, onnan is felcsipegettek dolgokat, hogy aztán műkedvelő módjára összegyúrják egy hatalmas, torkon akadó mócsingba, amit aztán se lenyelni, se kiköpni nem lehet. Értetlenül állok a történet előtt, és csak arra tudok gondolni, hogy ha a főnök valóban komolyan gondolta azt a sok zöldséget, amivel szórakoztatott, akkor nagy baj van a Machine Head tájékán. Ha izgalmasnak gondolja az unalmat, agysziporkának az ötlettelenséget és új utaknak az eltévedést, akkor többről van szó megbotlásnál. Igazából nem is az album milyensége miatt mérgelődhetünk rá, hanem inkább azért, mert olyan szinten tolta túl az új irányt, hogy még esélyt sem hagyott arra, hogy alapból pozitívan állhassunk hozzá. Hogy közeli példát hozzak: lehet, hogy a sokat köpdösött Supercharger elkanyarodás volt az ősrobbanástól, de stílusán belül a mai napig megállja a helyét korrekt tudatosságával. Itt ilyesmiről bajosan beszélhetünk. Miért akar a Machine Head egyszerre Slipknot, Deftones, Linkin Park, Metallica és Faith No More lenni? Nem lehetne egyszerűen Machine Head? Nagyon sajnálom. Nincs itt semmiféle megtisztulás. Zenei és zenészi kapuzárási pánik annál inkább.

A Machine Head április 20-án Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.