Jajj. Talpig bőrben, köpenyben, vastag csíkokkal kimázolt felsőtest és arc, akinek van még, annak lobogó haj is, és jönnek, csak jönnek, lábuk alatt disznó-, patkány-, keselyűfejű öltönyös figurák marionettbábuként mozgatják az embereket, hejj, a borítótervező kifogyhatatlan volt klisés ötletekből, bizony.

A promotasak hátoldalán tisztán látszik, mire megy ki az egész, a zenekar zord arccal tartja láncon az elnyomókat, a felszabadult emberek pedig hősként tekintenek megmentőikre, nem sejtve, hogy ők nem is hősök, csupán egy újabb metal warrior csapat, akik meg akarják váltani a világot a Hammerfall után. De jó nekünk...

Lássuk, mit rejt a korong. Első ismerkedés alkalmával csupán belefüleltem a számokba, de a szokásos galoppozás és hősies énekstílus hallatán azonmód méretes kiütések kezdtek növekedni a bőrömön, így eltettem pihenni a cd-t. Néha egy-egy felém tévedt ismerősnek megmutattam a borítót, hátha kedvet kapnak a zenéhez, de a heveny kacagórohamokat, illetve sajnálkozó pillantásokat látva eltekintettem a zene megismertetésétől. Akkor lett gyanús a dolog, mikor a Ragyogásos Schmidt Peti barátom írt egy lelkendező kritikát, és hát ugye adok a véleményére. Na jó, egye fene, meghallgatom akkor is, és nem kapcsolom ki menetközben, még csak nem is kezdek takarítani, inkább leülök a szgéphez és leírom, ami először eszembe jut. Eddig ennyi, most tartok a negyedik dalnál, ami hallhatóan egy pár másodperces billentyűs szösszenet volt, de már folytatódik is az ötödik, tittatittatittatirira, mondja a dob, eddig volt galoppozás, és még mindig nem vonultattak fel egy hang újdonságot sem, klisék és klisék, egy - a javukra írandó - karcosabb torkú énekessel, aki legalább karaktert ad valamelyest a lendületes, húzós, ámde szemernyi újdonságot fel nem vonultató zenéhez. Tegyük hozzá, a zenekar nem ma alakult, sőt a Hammerfallos Joachim itt kezdte annak idején, amikor még nem is Lost Horizon volt a csapat neve, tehát adva volt az útvonal, őket is sikerre kell vinni, mindenáron. Naszóval összeszokott zenészgárda muzsikál a Lost Horizonban, tudják mitől lesz lendületes egy dal, ezzel nincs is hiba, el kell ismernem. Sőt, a hatodik számban még a dobos is meggyőzött, hogy tud ötletet vinni a klisék mellé, jólvanjólvan, már puhulok, látom, de csak a következő galoppozásig.

Máris a kilencedik szám csendül fel, és még mindig nem fedeztem fel semmilyen izgalmas dolgot benne - sajnos. Nyilvánvaló, hogy ezen műfaj kedvelői lila ködben olvasgatják soraimat, illetve sajnálkozóan gondolnak arra, "szegény hülye, nem érzi át a zene nagyságát és szellemét" esetleg el sem olvassák, mert minek. Pedig aláírom, hogy a Sacred Steelnél mérföldekkel jobb, bár egy Nocturnal Ritest nem ér el, mert igenis, az egészen megtetszett, akár hiszitek, akár nem. A Lost Horizon az átlagnál jobb zenészekkel, és egy kiemelkedő torkú énekessel (akit azonnal áthelyeznék valami eredetibb zenét játszó csapatba) rendelkező első albuma biztos sikert arat ügyesen megkomponált dalaival a kizárólagos HM fogyasztók körében, a többiek meg úgysem fogják meghallgatni a kliséken túl nem mutató zenekart.
Közben le is járt a lemez, nekem ennyi, de csak az énekes miatt, aztán gondoljatok amit akartok.