Nem kényezteti el a tábort túl gyakran új lemezekkel a Living Colour. A legutóbbi The Chair In The Doorway 2009-ben jelent meg, a Shade pedig mindössze a harmadik stúdióalbum a 21. század elején megjátszott újjáalakulás óta, vagyis mennyiségileg csak most érték be első periódusos önmagukat ezen a téren. Nem mintha ezeknek a számoknak meg a statisztikáknak különösebb jelentősége lenne egy ilyen zenekar esetében. Vernon Reidék akkor szólalnak meg, amikor van mit mondaniuk, és mivel nem jártatják feleslegesen a szájukat, így szerencsére hibázni sem nagyon tudnak. Engem mindenesetre bőven kárpótol a nyolc év várakozásért az új album, ugyanis ismét olyan erényeket csillogtat, amelyek a mai felhozatalban párjukat ritkítják.

Az előző években bluesosabb, nyersebb anyagot emlegettek a banda tagjai, ami összességében meg is állja a helyét, bár egy Living Colour-lemezt azért elég kemény feladat lenne egyetlen skatulyába belegyömöszölni. Ez a csapat mindig is roppant változatos volt, és többek között épp abban rejlett a zsenialitásuk, hogy a legkülönfélébb zenei hatásokat tudták totálisan működőképes, organikus egységgé kovácsolni. Ez pedig olyasmi, amihez nem elegendő, hogy boszorkányos technikai képességekkel rendelkező virtuózokról van szó, az ilyesmit ugyanis nem lehet tanulni – ez a négy arc tényleg varázsló, és amikor közösen játszanak, abban mindig rejlik valami önmagán messze túlmutató. Nem akarok átmenni ezoterikus ködevésbe meg értelmetlen túlmagyarázásba, de aki ismeri a Living Colour munkásságát, annak aligha kell magyaráznom, hogy rejlik a muzsikájukban valami mélyen spirituális, valami olyan plusz töltés, amitől egyből oda kell figyelni rá. Na, hát ez a jelleg ettől a valóban bluesosabb megközelítéstől csak még inkább kidomborodik a Shade dalaiban mondjuk a legutóbbi albumhoz képest.

Amúgy a maga sokszínűségével együtt is kimondottan harapós, durva hangzású a lemez. Vernon gitárja már a nyitó Freedom Of Expressionben úgy röffen rá az emberre, hogy önkéntelenül hátraugrik, és a Robert Johnsontól feldolgozott, töményen jammelős Preachin' Blues, illetve a slágeresebbre vett, libabőrös középrésszel ellátott Come On is ugyanezt az iskolát képviseli. Viszont nem merül ki ennyiben a műsor, természetesen baromi változatos és tarka az összkép. A Program egyenesen a Vivid idejébe repíti vissza a hallgatót, ugyanúgy a '88-as debüt hangulatára üt a riff és Corey azonnal fogós, szenvedélyes dallama, mint maga a szövegi téma is. Az egyik csúcspont Glass Teeth-ben is rejlik némi vivides húzás, de itt azért zorkóbb, döngölősebb a riffelés, és mondanom sem kell, nagyon-nagyon meggyőző a végeredmény.

A tavalyi EP-ről már ismert, Notorious B.I.G.-féle Who Shot Ya, illetve a Doug Wimbish éterien incselkedő basszusára épített Blak Out hip-hopos hatásokat is tükröz, míg a Who's Thatben kövér fúvósok erősítenek rá a fekete vudu-blues-metal egyvelegre. Az Invisible-ben szintén súlyos rock, funk meg blues feszül egymásnak ezzel az ellenállhatatlanul vastag, szaftos sounddal, a tempós Pattern In Time meg egészen olyan, mintha a Living Colour a maga eszközeivel ugrott volna neki egy fémesre vett punknótának. A végeredmény semmire sem hasonlít, csak a Living Colourre... És persze akadnak kevésbé robbanékony, visszafogottabb pillanatok: a finoman szép Always Wrong, Marvin Gaye Inner City Blues-ának alaposan felbikázott, mégis leheletfinom feldolgozása, illetve a záró Two Sides. Utóbbi darab igazi katarzis a lemez végére megbabonázó dallamaival, simán helyet követel magának a csapat csúcsnótái között.

A négy főszereplő képességeiről nyilván nem kell ódákat zengenem, Reid, Wimbish és Will Calhoun játéka ma is ugyanolyan megbabonázó, mint akármikor korábban. Bárhol és bármikor érdemes pusztán egy-egy hangszerre koncentrálva hallgatni a lemezt, tényleg zseniális zenészekről beszélünk, és ez itt most nem üres jelzőhalmozás, hanem szó szerint értendő. Corey Glover pedig – hihetetlen, de igaz – szinte jobb ma, mint valaha: hangterjedelme és jellegzetes szívből jövő előadásmódja megmaradt, viszont 52 évesen még érettebben, még mélyebb átéléssel tolmácsolja a sorokat.

Mint írtam, sokat kellett várni erre a lemezre, de a Living Colour nem alibizéssel szúrta ki a tábor szemét, hanem egy újabb mesterművel. Nem kérdés, hogy a mostani termésben ez a lemez simán etalon, és nálam nagy valószínűséggel egyben az év albuma is a Shade.