Amikor saját fülemmel is megtapasztaltam, hogy Mike Portnoy valóban feldobolta John Petrucci legfrissebb szólólemezét, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a régóta esedékes Liquid Tension Experiment-újraegyesülés is össze fog jönni előbb vagy utóbb. A klasszikus Dream Theater két oszlopos tagja mostanra egész biztosan jó mélyre elásta a csatabárdot, bár én mindig is szkeptikusan álltam a többnyire a sajtó által generált összeesküvés-elméletekhez a két zenész között. Az eltávolodás mögötti problémákat tehát jobb is, ha örökre eltemetjük, és helyettük inkább a jelenlegi történésekre koncentrálunk kihegyezett fülekkel.

Amint a fő kapcsolódási tengely létrejött, gondolom, a másik két varázslót, Jordan Rudesst és Tony Levint sem kellett sokáig noszogatni a projekt újraélesztésével kapcsolatban, főleg nem a járványhelyzet generálta tétlenség közepette. Ha csupán a muzsikálás örömét vesszük alapul, kizártnak tartom, hogy Rudesséknek ne lennének maradandó emlékeik az első két albumon hallható szerzeményekkel kapcsolatban, hiszen nem véletlenül kerültek elő élőben is gyakran a szerzők ilyen-olyan hobbiformációinál. A magam részéről soha nem értettem azokat a fanyalgókat, akik szerint az LTE-t egy kalap alá lehet venni a céltalan, sehová sem tartó, saját hangszereivel maszturbáló, unalomgerjesztő, matekdogára felkészítő satöbbi ego- és virgahuszárokkal. Azon meg tényleg mindig csak röhögni tudtam, amikor az ilyesmire szakosodott megmondóemberek sznoboknak állítják be a zenei csemegékre éhező, vájtfülű hallgatókat és/vagy zenészeket. Persze tény, hogy a stílus képviselőinek egy része ilyen, de itt korántsem erről van szó! Az LTE esetében mindig is tartalommal megtöltött művekről, dalként kezelhető kompozíciókról szólt a történet, sokszor dúdolható dallamokkal, ösztönös, zsigeri megoldásokkal, érzelmekkel, elbűvölő technikával és olyan mennyiségű, fülbe ragadó ötlettel, hogy muzikális beállítottságú bajtársaimnak garantáltan örökre belopták magukat a szívébe.

Egyébként meg az első két lemezen hallható muzsika teljes mértékben odarakható a régi Dream Theater minőségi cuccai mellé is, sőt, bizonyos tekintetben és megfelelő hangulatban még szerethetőbbek is ezek a mindenféle kötöttség és koncepció nélkül született kompozíciók. Elég csak a zsigeri megoldásaival rögtön az arcodat leszakító Paradigm Shifttel elindítani a bemutatkozó albumot, tudni fogod, hogy miről is beszélek. Emlékszem, amikor első alkalommal szembesültem e művel és társaival (Universal Mind, Kindred Spirits, State Of Grace!!!), mekkorát csattant az állam a padlón... És hogy őszinte legyek, a mai napig sem tértem még igazán magamhoz, hiába beszélünk több mint húszéves szerzeményekről. A még precízebben kidolgozott, sokkal vadabb hangzásba csomagolt második felvonásról meg inkább ne is beszéljünk. Az a kisugárzás, az az elsöprő energia, és persze az a fajta fölényes, atomprecíz játék, amiből abszolút nem hiányzott sem a kosz, sem pedig az ösztönösség, örökre rajongójukká tett. Utóbbiak alapján pedig soha nem is beszélhettünk itt lélektelenül elsikált, érzéketlen témahalmozásról.

Az új albumot indító Hypersonic viszont spontán, improvizációból született ötletek és zene helyett sokkal inkább a tudatos hozzáállást prezentálja. Emiatt persze legyinthetnénk, hogy lélektelen és öncélú villantás, ám Tony Levinék mégis olyan hozzáértéssel és döbbenetes pontossággal muzsikálnak, hogy mégsem tűnik magamutogatónak a végeredmény. És ami a legfontosabb: a legelképesztőbb mutatványokat is szórakoztatóvá, élvezhetővé tudják varázsolni. Az itt hallható kapaszkodós, végletekig őrült témák egyébiránt tényleg csak a Liquid Tension Experiment korai önmagára és az ős-Dream Theaterre voltak jellemzőek, illetve manapság még a Sons Of Apollo szokta úgy tálalni az ilyesmit, hogy hosszú távon is befogadható legyen. Az energikus Beating The Odds is ott folytatja kábé, ahol az előző dal abbamaradt, csak némileg higgadtabban, viszont a körömkoptatásig kigyakorolt ikerszólók itt is baromi ízlésesek, és még mindig szívesebben hallgatom őket, mint mondjuk a tengernyi Malmsteen-követő tök ugyanolyan bugyborékolását, vagy valamelyik sémákba belefulladt jútyúbos gitárinfluenszer arpeggióit. Utóbbiak például még ha akarnának, sem lennének képesek olyan alázatos és érzelmes melódiákat életre hívni, mint amilyen a State Of Grace kistestvérének is tekinthető Shades Of Hope-ban hallható.

A dalok közötti átkötő baromkodásokat persze most sem lehet igazán zenének nevezni (ahogyan sokan Jordan Rudess agyahagyott skálázásait sem tartják annak), de ezek megvoltak már az előző két albumon is, és általában manapság is át szoktam siklani felettük, ha előveszem őket. A folytatásban amúgy meglehetősen visszaveszik a tempót a gyaluló Hypersonichoz képest. Utóbbi veszélyesen örvénylő, megvadult folyóvizéhez sajnos már nem eveznek vissza, inkább csak megfontoltan, középtempósan haladva evickélnek tovább, de azért ha kell, megküzdenek a felbukkanó akadályokkal. Az előzményekhez képest visszafogottan hömpölygő The Passage Of Time-ban is előkerül néha ilyesmi, valamint a nagyon nagy lélegzetű, utolsónak megérkező Key To The Imaginationben is, ahol szintén van azért mit csemegézni. Azonban ha mégis össze kellene hasonlítani őket az első két lemez remekműveivel, bizony nem jönnének ki győztesen ezek a dalok, sőt, már elsőre is sokszor volt olyan érzésem, hogy ezt vagy azt a témát hallottam korábban, és egyik-másik motívum valamelyik régebbi későbbi fénymásolata. Gershwin egyik leghíresebb mesterművéhez, a Kék rapszódiához is volt merszük hozzányúlni, de még az itt hallható, fantasztikus tolmácsolással sem tudják überelni az első két album dalait. Legalábbis arra nem érzek késztetést, hogy ugyanolyan gyakran elővegyem ezeket az újakat, mint azokat. Persze ez távolról sem panaszkodás akar lenni, inkább csak egy beidegződés, ami általában a nagy kedvenceinkhez szokott tudattalanul kapcsolódni. Huszonkét év után valahol természetes, hogy kicsit megfakul a varázslat, a pontszám pedig szigorúan önmagukhoz képest „csak" ennyi. Aki persze szeretne még az alapjátékidőn túl is szörnyülködni/csemegézni, szerezze be a hosszan elnyújtott jam sessionöket tartalmazó bónusz CD-t.

S ha már ennyire bő lére eresztettük: mondja már meg valaki, hogy az új Dream-lemezek miért nem szólnak legalább ilyen jól, amikor a húzóemberek – és a producerek – ott is „majdnem" az itt szereplő arcok! Nem lehet, hogy Mike Portnoy természetes dobhangzása ennyit javít az összképen... Ugyanakkor az sem lenne fair, ha Mike Manginire kenném az egész újkori Dream-soundot, de azért jó lenne, ha Petrucciék végre észrevennék, hogy e három ember (Petrucci, Portnoy, Rudess) között működik talán a legjobban a kémia. És igen, a friss LTE és a gitáros szólólemeze után most már én is beállok a transzparenseket két kézzel legyezgető, mantrázó tömegbe: vissza Portnoyt a Dream Theaterbe!