Nagy bajban lennék, ha kedvenc zenekaromról faggatnának. Feltéve, hogy válasz megtagadása esetén megölnek, vagy - ami még rosszabb - végig kell néznem egy komplett Koltay Gábor filmográfiát, hosszas gondolkodás után a Life Of Agony nevét nyögném ki. Ennek tükrében pedig azt hiszem, nem okozok nagy meglepetést, ha elmondom, hogy számomra ez az év(ezred) legjobban várt visszatérése.

Lemezekkel kapcsolatban gyakran dobálózunk olyan jelzőkkel, mint kultikus vagy zseniális, legtöbbször indokolatlanul. Ám azt hiszem, hogy a legtöbb zeneértő egyetért abban, hogy '93-mas debütáló alkotásuk, a River Runs Red mindkét titulust méltán érdemli meg. A súlyos hardcore/metal témákkal, gigászi énekdallamokkal, és szuicid szövegvilággal operáló remekművel nekifutásból klasszikust alkottak. A némileg trendkövető két folytatás, az Ugly és a Soul Searching Sun valamelyest megosztotta a rajongótábort, ám műdepresszós, műmegnemértett tinédzserként nem tudtam nem imádni ezeket sem. Végül aztán Keith Caputo hangulatfelelős és énekesfenomén lelépett, a zenekar pedig némi haláltusa után földbe állt. (Megjegyzem, hála a jóistennek, ugyanis az aglikidzsós Whitfield Crane úgy illett volna a banda élére, mint Katona Főnök egy agysebész konferenciára.)

A nagy újjáalakulások szele a LOA hamvait is összehordta, akik az eredeti dobossal, Sal Abruscato-val készítették el a telitalálat River Runs Again DVD-t, és a frissen megjelent Broken Valley sem váratott sokat magára. Úgy látszik, Alan Roberték is tisztában voltak vele, hogy a reuniont követő önismétlés a legszánalmasabb dolog, amit egy zenekar elkövethet, ennek megfelelően félig-meddig új utak után kutattak. Nincsenek tonnás groove-ok, sem könnyed melódiák, az új lemez stílusát leginkább a grunge kifejezéssel lehetne körülírni. Bizony, a 90-es évek nagyjai erőteljesen rányomták bélyegüket az új szerzeményekre. Túlságosan is. Ezzel pedig elérkeztünk a lemezzel kapcsolatos nagy szívfájdalmamhoz. Három szám, a Last Cigarette, a Wicked Ways és a Don't Bother akkora Stone Temple Pilots, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni. Egyedül Caputo zseniális orgánuma az egyetlen, melynek hatására képes vagyok elhinni, hogy nem Scott Weiland megboldogult zenekara szól a hangfalakból. Ugyanez a helyzet a Junk Sickkel is, amely - bár címe alapján ugye kizártnak tarthatjuk - egy kvázi Alice In Chains nóta. Ezzel szemben ott van a Love To Let You Down, a Strung Out, a The Day He Died (ez mellesleg az album legjobbja), vagy a The Calm That Disturbs You, melyek amellett, hogy döbbenetesen nagy dalok, totálisan megcáfolják, hogy a LOA elvesztette volna egyéniségét.

Hangulatilag a srácok visszakanyarodtak régi önmagukhoz, jó pár melankolikus szerzemény mellé a változatosság kedvéért gyártottak pár siratót is (a címadó pl. a River Runs Red mókás közjátékaihoz illik), melyek hallgatása a kellő hatás elérésének érdekében leginkább másnapos, esős vasárnap délutánokon javallott. Így, a hatodik nekifutás után sem tudnék egyértelmű véleményt alkotni a Broken Valley-ról, csupán annyit, hogy negatívumaival együtt is érdemes időt szánni rá, minden egyes próbálkozással jobban hozzánő az ember szívéhez. És mi ez, ha nem az igazán időtálló lemezek védjegye?