Vannak megmagyarázhatatlan dolgok. Hiába jelenthető ki nagy biztonsággal, hogy a KXM az elmúlt évek legeredetibb, legizgalmasabb hard rock szupergroupja, az összéletkorát tekintve 177 esztendős trió a The Winery Dogs-féle agyonhájpolt összeállításokhoz viszonyítva továbbra is kvázi teljes anonimitásban tevékenykedik, eme státusz az új lemez ismeretében pedig aligha fog változni. Nemrég maga Joe Satriani méltatta a mértékadó Guitar Player magazin hasábjain a George Lynch, Doug Pinnick és Ray Luzier neveivel fémjelzett alakulat debütáló munkáját, miután megkérték, mondjon öt kriminálisan alulértékelt gitárlemezt, amit senki nem ismer, de kellene. Ez mindent elmond...
Nyilván a hármas is tehet erről, hiszen amit csinálnak, minden, csak nem biztonsági játék. Ezúttal is egy hallatlanul bátor és különleges anyaggal álltak elő, ami még a briliáns első lemeznél is nagyobbat szól. Mióta csak kijött a korong, a hogyan kérdésre keresem a választ: hogyan lehet az, hogy a papíron már levezető két korszakos zseni (Lynch és Pinnick) meg a legjobb férfi mellékszereplő (Luzier) együtt ilyen boszorkányos kreativitásról képes újfent tanúbizonyságot tenni? Luziert leszámítva a legjobb köreiket nagyjából harminc évvel ezelőtt futották, megírtak, eljátszottak mindent, amit csak lehetett, oda-vissza, kersztül-kasul. Lynchnek már rég ki kellett volna égnie, Pinnicknek meg így, hetvenhez közel belefáradnia a kultikus underground hős szerepébe, erre tizenkét nap alatt megint összehoztak egy olyan munkát, ami izzik a tűztől, vibrál a köztük lévő összhangtól, és túlcsordul a motiváltságtól.
Elképesztően ambiciózus, szerteágazó zeneszerzés, valamint az egyéni képességek ismeretében is meghökkentő hangszeres teljesítmények mutatják a KXM fejlődésének nyílegyenes irányát. A kiváló első lemezhez képest a Scatterbrain dalai egyszerre kerekebbek és összetettebbek, ehhez pedig kimunkáltabb instrumentalizmust és vastagabb szövetű hangszerelést rendeltek. Míg a három évvel ezelőtti eresztés nem kimondottan a villogásról szólt, Lynch most kitett magáért rendesen, szóló szóló hátán, a riffek meg olyannyira egyéniek, hogy az ember néha nem akar hinni a fülének. Luzier hiperizgalmas ritmusképletei szintén élményszámba mennek, sok latinos ízt is bevet a Korn mesteri ütőse, Pinnick jellegzetes Beatles-gyökerű harmóniái pedig jobban érvényesülnek ebben a közegben, mint bárhol.
Azt azért ne várja senki, hogy a lemez elsőre a nyakába ugrik, kimondottan nehéz hallgatnivaló a Scatterbrain, ugyanakkor rendelkezik olyan sarokpontokkal, amelyek segítenek az eligazodásban a brutális jammelések között. Félelmetesen erős a teljes mű, de például a Beatles legpszichedelikusabb érájának hatását ólomsúlyú környezetbe helyező Big Sky Country, a klipesített és erősen King's X-jellegű, atomikus Lynch-szólóval felvértezett Noises In The Sky, vagy jelenlegi legnagyobb kedvencem, a ska-tempókon nyugvó, latinos Not A Single Word már elsőre is baromira hallgattatja magát. Simán elképzelhető, hogy húsz hallgatással később az ultrakomplex mivolta ellenére is roppant emlékezetes Calypso, vagy éppen a lemezt záró, hangulatos Angel lesz a favorit, de ez egy ilyen anyag. Annyi finomságot rejtettek el a sorok között, hogy még hetekig eltarthat, mire minden apróságra fény derül.
Éppen ezért nem is szaporítanám tovább a szót, ha szeretnéd egy kortalan rock-remekművel indítani a tavaszt, keresve sem találhatsz jobbat a KXM-nél. Évalbuma-gyanúm van...