Igencsak megmosolyogtató látni, hogy 2016-ban a Korn név hallatán a netes közegben még mindig azon megy a vita, vajon melyik skatulyába is lehetne belegyömöszölni a bandát. Egyesek képtelenek elszakadni a múlttól, és még mindig a rég porrá hamvadt nu metal koporsóját ráncigálják elő, hogy abba temessék el újfent egykori kedvencüket, mások megengedőbbek, és bár óvatosan ugyan, de már a metal jelzőt is merik használni Jonathan Davisékkel kapcsolatban. De találni olyanokat is, akik egyenesen lepopozzák őket, aminek főként a zenekar dubstepes kalandja az oka. Egyfelől: kit érdekelnek a címkék? Másfelől pedig mindez újfent csak azt bizonyítja, mennyire rühelljük a változást. Mert hát ki gondolta volna a '90-es évek közepén felbukkanó, Adidas melegítős, látszólag a kor deszkás tini lázadóit megszólító zenekarról, hogy nem ragadnak le a sikeres receptnél, és több mint két évtized után is itt lesznek, méghozzá érettebb, új formában? Az ilyen hozzáállást mindig szimpatikusnak találtam, de egy maréknyi zenekaron kívül másnak nem is igen áll jól a status quo erőltetése.
A Korn 1994 óta zeneileg annyi fázist járt már be, hogy szinte mindenki, aki vonzódik a súlyosabb muzsikákhoz, megtalálhatta a maga kedvenc lemezét tőlük. Nálam a korai, recsegős, zilált világuk épp úgy favorit, mint a későbbi dallamosabb vonal, és sokakkal ellentétben szívesen hallgattam a 2011-es The Path Of Totalityt is, dacára Davis igencsak eltúlzott kijelentéseinek a dubstepesített metalról meg a zene jövőjéről. Ugyanakkor a legutóbbi The Paradigm Shift kiherélt slágeresedése nagyon nem nyerte el a tetszésemet, úgyhogy az idei anyaghoz is elég szkeptikusan közelítettem.
Dallamosabb és keményebb, mint az előzőek: ismerősek ezek a szavak, igaz? A The Serenity Of Suffering esetében szerencsére mindez nem csak üres jelzőpuffogtatás, hanem a Korn végre ismét készített egy kemény, horzsoló albumot, amit nem feledtek el telepakolni jobbnál jobb refrénekkel, a végeredmény pedig az Untouchables, de legalábbis a Take A Look In The Mirror óta simán a legjobb eresztésük. Ami elsőre feltűnik ezen a lemezen, az a bivaly hangzás: a földmagig lehangolt gitárok bömbölve aprítanak, a lábdob úgy dübörög, mintha a ház falát akarnák vele lebontani, és a Korn védjegyének számító basszus is minden eddiginél jobban belesimul az összeképbe, de végig markáns marad. Ez a letisztult hangkép pedig rohadt jól illik a 2016-os Kornhoz. Hol van már a koszos, nyers, fésületlen őrjöngés! Ami viszont ismét van, az a keménység, a súly, és persze a dallamok.
A nyitó Insane tökéletesen bemutatja, merre is tartunk: Munky és Head rég eregettek már ennyire morcos riffeket, a verze igen sötét és mogorva, amit aztán egy jófajta Jonathan-refrén old fel valamelyest. Az új album igazi fénypontja egyébként maga az énekes: Davis hangja ismét erőteljes, s bár nem a legképzettebb énekes, elég sokszínűen használja orgánumát ahhoz, hogy ne váljon hamar unalmassá a műsora. A klipesített Rotting In Vainben például óriási témákat ad elő, a The Hatingben szinte csöpög a hangfalakból keserű, magatehetetlenségből táplálkozó haragja, és itt még hörög is kicsit. Ám a legváltozatosabban talán a záró Please Come For Me-ben használja ki hangi adottságait, de egyébként is, végre ismét van dög a hangjában, és a felvételek tanúsága szerint élőben is igen jó formát hoz mostanában.
Sok szó esett arról, hogy mennyire kemény a The Serenity Of Suffering, de azért csak óvatosan közelítsen, aki még mindig az első négy albumot sírja vissza. A gyerekkori traumák ellen fiatalos dühvel harcba szálló hozzáállás már a múlté, ami persze nem is csoda, hiszen negyvenes éveik közepén járó zenészekről van szó, akik nyilván túlléptek már azon, hogy a sarokban zokogjanak az őket ért igazságtalanságok miatt. A sötétség ugyanakkor még nem múlt el, amit a már említett The Hating is szépen bizonyít: mindaz a világ- és önutálat, ami olyan egyedivé és sikeressé tette a bandát, megvan ebben a dalban is, csak épp kevésbé kaotikusan fogalmazzák meg, mint annak idején. Mindezt azért érdemes kiemelni, mert bár a csapat már régóta járja ezt a gatyába rázott, slágeresebb vonalat, a mostani lemez mégis sok tekintetben az újkori Korn legkomorabb lemeze.
Kiemelkedő a Corey Taylort is felvonultató A Different World is a maga pattogós refrénjével, vagy a személyes kedvenc Take Me, ami pofátlanul nagy slágernóta, s olyan tágas terű az egész, ami egészen szokatlan ettől a zenekartól. Az Everything Falls Apart elsőre szerelmes lírának tűnik, ám inkább nyomasztó utazás az egész egy darabjaira hullott elme kietlen üregeiben, és ennek ellenére is képes egészen fogós maradni. Hangszeres oldalról is ereje teljében van a zenekar: a Munky és Head alkotta gitárduó izmos témákkal szerelte fel az albumot, a Die Yet Another Nightban például a jellegzetesen kornos megoldásokon túl nem félnek belemászni egy-egy témába és kibontani azt, amíg a dal keretei és persze a saját stílusuk is engedi. Fieldy basszusgitárja is a szokásos módon adja a minimalistán zakkant alapokat, amit Ray Luzier nem túlbonyolított dobolása támogat igen vehemensen.
Az egyetlen problémám ezzel a lemezzel, hogy mindegyik dal túlzottan tradicionális felépítésű, gyakorlatilag az összes nóta ugyanazon hagyományos recept alapján íródott, amelyből a zenekarok 98 százaléka dolgozik. Persze ez nem újdonság, a csapat már jó ideje ezt a módszert követi, de azért sajnálom, hogy ebből a szempontból nem lett változatosabb az anyag. Mert máskülönben erős ez a tizenkettedik nagylemez, aminek talán az a legnagyobb erénye, hogy képes lehet még új rajongókat szerezni a bandának, így, több mint két évtized után is.