Szupergroupokban gondolkodni mindig kétélű fegyver. Azt hinnénk, hogy az innen-onnan Nagyon Híres Zenészként ismert arcok puszta neve már maga a mirelit siker, aztán a félkész terméket csak bele kell csapni az olajba, és máris kész az ínycsiklandó ropogós-rockogós. Pedig nem. A mesterségesen összetákolt formációk ugyanúgy magukban hordozzák a bukás lehetőségét, mint a kirobbanó sikerét. A Killer Be Killed esetében bukásról természetesen nem beszélhetünk, de szájtátós örömről sem.

A dolog úgy kezdődött, hogy a The Dillinger Escape Plan elkínzott arca, Greg Puciato kitalálta a KBK-t, csak éppen egyedül volt, egy szál mikrofonba és gitárba öltözve. Így nekiállt meggyőzni Max „Mindenévbenalbum" Cavalérát, hogy libbenjen mellé súlyos személyiségével, így a kettő már egyre megy. Max pedig huzigálni kezdte a száját, van neki elég dolga, Soulfly, Cavalera Conspiracy, plusz a máig tartó Sepu-szipu, de Greg „annyira kitartó volt, hogy a végén feladtam, és azt mondtam: jól van, basszameg, csináljuk meg!" Talán ezzel a kezdéssel lehetett a probléma, ezzel a nyögvenyelős, „jól van, basszameg, ha már ennyire akarod" stílussal, és hiába érkezett még Troy Sanders a Mastodonból, hiába ült be a dobok mögé Dave Elitch, a szuper jelző inkább marketingfogás maradt, semmint a végeredmény summázása.

Négy arc négy különböző bandából, négy elég jól behatárolható stílussal, akik aztán összetolnak egy olyan albumot, amelyen igazából semmi különleges nincs. Azaz annyiban van, hogy nem jóskapisták jegyzik a számokat, de a problémám nagyjából éppen az, ami Philip H. Anselmo szólólemeze esetében: ugyan beszélnénk-e ilyen jóízűen erről az anyagról, ha nem azok a nevek lennének odafirkantva, akiket egyébként ászként tartunk számon a saját területükön? A válasz talán igen, de biztosan nem ez lenne az értékelés elsődleges szempontja.

Mert zeneileg nem rossz album ez, sőt. Érződik a kraft, tele van energiával, a négy zordonbordon kvalitásaira pedig egy rossz szavunk sem lehet. Mégsem stimmel valami. Az anyag minősége. Örömzene ide, dzsemm-orgiából született témák oda, folyamatos a déjá vu. Minden szám olyan, mintha már hallottuk volna valahol, a kezdő Wings Of Feather And Wax refrénjét például bármelyik metalcore bandánál, legyen közép- vagy felsőkategóriás, annyira sablonra született. (A Stone Sour nevét csak félve írom le, de igen, igaza van, akinek eszébe jut a párhuzam.) Hiába a különböző hatások és (elméletileg) a stíluskeveredés, a kész termék annyira kiszámítható, mintha slágergyártó programmal készítették volna. Pedig van súlya mindennek, a Snakes Of Jehova úgy dübben, hogy csak na, de pár másodperc után egyből jön a „már hallottuk valahol" érzés, amely nem is ereszt többé. Hiába a csirkebelezős torkok süvöltése, Elitch szellemes, ötletes ropogtatása, maga a gépies, nem túl sok fantáziával kreált zene összhatása az, ami letolja a felsőbb régiókból az albumot. Túlontúl ismerős minden, még az is, aminek nem kellene ismerősnek lenni. (Ha viccelni akarnánk, akkor például a Melting Of My Marrow és a Tankcsapda Ember tervez riffjeinek kísérteties hasonlóságán nevethetnénk, de ez napjainkban már egyáltalán nem is olyan tréfás összehasonlítás.) Az énektémák az első másodpercek után az ember fülébe ragadnak, a tempóváltások metronómra szerkesztettek, nincsenek extra húzások, meglepetések, semmi olyan, amire felkapná az ember a fejét. Talán a hetedikként jegyzett Fire To Your Flag mutat valamennyit abból, hogy mennyire ütős lehetett volna a KBK, ha nem csak úgy „na jól van, basszameg, csináljuk" módon szalad a stúdióidő, hanem eredeti ötletek is születnek. A legnagyobb húzásokat egyébként az album vége felé tartogatták a marcona kuglófevők, a Dust Into Darkness verzéjét például lazán elhinném a Metallicának, ha Hetfield énekelné (és foglalkozna még komolyan ilyesmivel), a refrén pedig már visítóan, bántóan, schlágeresen schláger. Épp olyan, mintha írtak volna egy paródia-összefoglalást az egész albumról.

Pedig azt gondolnánk, ha a Dillinger Escape Plan precíz matekozását összeeresztjük a Soulfly primitív súlyosságával, a Mastodon progzúzásával és Elitch fantáziájával, abból valami egészen különleges hibrid fog kialakulni. Ehelyett egy remek, összhatásában hihetetlenül könnyen emészthető groove/thrash albumot hallunk, ami élvezhető, gondolatokat nem nagyon ébresztő sablonosságával egy a többi közül. Ha nem azok készítették volna, akik készítették, ez nem is lenne probléma.

Összegezve: a KBK album éppen annyira kiszámítható, amennyire nem kellene annak lennie. A négy fickó összeeresztése egy durva, súlyosan heterogén anyag ígéretét hordozta magában, de „csak" egy rendkívül korrekt módon összepakolt, egynemű terméket kaptunk.

A hangsúly sajnos a terméken van.