A biztonsági metal egyik nagymestere ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Öt hosszú esztendő telt el a legutóbbi Reptilian megjelenése óta, s az énekes csere ellenére (Obsidian Claw a gitár mellé a mikrofont is kérte magának) egy az egyben ugyanazt lehetne írni mindkét albumról. Mert a Keep Of Kalessint egyetlen szóval lehetne jellemezni tökéletesen: kiszámítható. Ami pozitívumként éppúgy értékelhető, mint negatívumként. Ha azt hallja a nép egyszerű gyermeke, hogy új KOK-album készül, nagy valószínűséggel nem íratja fel magának a vérnyomáscsökkentőt. Meghallgatja, aztán elrakja szép emlékei közé, mert amellett, hogy ebben a zenében semmi olyan izgalmas nincs, amitől gyönyörgörcsökben fetrengenénk, meglepő módon sem rossznak, sem unalmasnak nem nevezhetjük. És pont ez az, ami a norvég sárkányszagúakat mérnöki pontossággal a képzeletbeli középbe teszi.

Azon már régen túl vagyunk, hogy az egykor szigorú határokkal rendelkező kategóriákat komolyan vegyük. Black, melodic black vagy death, extreme, valami más? Kutyát nem érdekli már a skatulyázás, valószínűleg a bűrnaciban tocsogó norvégokat sem. Nem mai csapatról beszélünk, nem is várható el tőlük, hogy görcsösen ragaszkodjanak egy merev rendszerhez. Ennek megfelelően az Epistemology is egy hatásos, tudatosan profira szerkesztett katyvasz. A gyökerek erősen érződnek, de ezzel talán ki is fújt a fekete vonal. A telt zeneiség, a slágerközpontú dalok azonban annyira előtérbe kerültek, amilyennel a Reptilian idején ilyen töményen még nem találkoztunk. Ez a kidolgozottság pedig legalább akkora hátránya az albumnak, mint az előnye. Nem lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy a próbateremben és a stúdióban is patikamérleget helyeztek el, s azon adagoltak minden másodpercnyi hozzávalót: ide egy kis himnikus refrént, oda egy végletekig csiszolt szólót, emide egy csillogóra polírozott riffet, amoda egy sterilizált káricsálást. Az embert időnként idegesíteni kezdi a precizitás, a kosz és a mocsok hiánya. A melodikus részek már-már paródiaszerűen melodikusak, a gitárszólók egy old school heavy metal bandának is feladnák a leckét, annyira kidolgozottak.

A Necropolis például bármennyire dögösen kezdődik, egyszerűen nem akar véget érni. Több mint hét percen át hallgatjuk ugyanazt a riffet, a többszólamú éneket, a finom, vattacukorba sűrített szólókat, a pöpecül síró-rívó gitárt a végén s bólogatunk persze, hogy ez koncerten mekkorát szólhat, de végig az az érzésünk, a kevesebb bizony néha több. De említhetjük az Introspectiont is, amelynek öt percébe annyi ötletet és melódiát zsúfoltak, hogy rosszabb helyeken négy nóta is kijönne belőle. Itt nem, itt a bőség zavarával küszködünk, amíg csak bírjuk füllel és aggyal. Bírjuk. Ami a ritmusszekciót illeti, az amúgy odarakja az alapfeelinget, ahogyan kell. Dübörögve, ellentmondást nem tűrően hozzák azt a zakatolást, amely egy órán keresztül el sem engedi az áldozatot. A precíz, kegyetlenül dürhő alapok kellő hangulattal ágyaznak meg a gitárnak és a hol operás, hol himnuszba oltott főtémáknak.

Az album legfőbb erénye, hogy képes a zuhanást elkerülni. Amikor már azt mondanánk, hogy igen, fasza, de ha meghallok még egy lombikban gyártott fülbemászó témát, kiugrom inkább egy sörért az ablakon, valahogyan visszazuttyan a sterilitás az egészséges szintre. Meggyőződésem, hogy ezt a fajta egyensúlyozást csak nagyon kevesen képesek profi szinten kivitelezni. A biztonsági játék ennyire csúcsszintű kivitelezéséhez óriási tapasztalat és érzékenység kell. Egyetlen balfaszoskodás elég, hogy az anyag megkapja a tömény giccs jelzőt, ám a Keep Of Kalessin éppen belül tud maradni azon a határon, amely még elviselhető. Pedig a címadó nóta tíz percében többször is rezeg a léc. Már maga a szám hossza is jelzi, hogy önbizalom bőven volt a stúdióban, s időnként el is megy a dal olyan irányba, amitől viszketni kezd az ember tenyere, de egy utolsó pillanatban ügyesen beillesztett váltás vagy egy régebbi téma visszahozatala feledteti az érzést.

Ugyanez vonatkozik a hangzásra is. A Reptilian éles, megemelt feelingjét itt még jobban kidomborították, de ez is az udvariasság határain belül marad. Ismételjük el még egyszer a patikamérleg szót, mert minden, ami az albumon hallható, és ahogyan hallható, sebészi precizitással került oda. Ha van a szerkesztőségben ember, aki fel tudja húzni magát az esetlegességen és az ötletszerűen odadobált zenei cafrangokon, az én vagyok, itt azonban megdöbbentett a véletlenszerűség teljes hiánya és a hibalehetőség ilyen szintű kiküszöbölése. Ez az a pont, amikor már hiányzik egy kis szar a szirup mellé, mert a precizitás és a kidolgozottság lovának is van egy másik oldala.

Az Epistemology nem lett kiemelkedő album. Az Epistemology nem lett rossz album. Az Epistemology pontosan ott van, ahol a Keep Of Kalessin maga: a biztonsági zóna legvédettebb részén, ahol nem lehet tévedni. A norvég sárkány magába habzsolt mindent, amivel egy igen fogyasztható, populáris és nagyon is hallgatható zenét tudott összeállítani a gyomrában, s kellő ízléssel böfögte vissza azt, nem undorító, s csak kicsit émelyítő módon. Ezzel bukni lehetetlen, ahhoz túl izgalmas, ám kitörni is képtelenség, ahhoz viszont túl steril. Marad hát minden a régiben: van egy megbízható, derék zenekarunk, amelyik leszállította a megbízható, derék munkával összehozott megbízható albumát. Sem több, sem kevesebb.

Azt már mindenkinek vérmérséklete és elfogyasztott sörmennyisége szabja meg, hogy bizonyos szituációkban ez sok vagy kevés. Nekem hét, azaz becsületes iparosmunka.