Meglehetősen kézenfekvő megoldás lett volna bevágni a tíz pontot az új Judas Priestre. Az Invincible Shield ugyanis pont azt adja a rajongóknak, amit azok hallani akarnak: ez itt az a Priest, amit 2024-ben Priestként elképzelsz magadnak. Tagadhatatlan az is, hogy bomba formában vannak az öregek, ráadásul ilyen fasza, energikus heavy metalt 70+-osan tényleg senki sem tol rajtuk kívül. Meg amúgy is szeretjük őket, szóval 10 pont, kész, mehet is ki, az Invincible Shield meg az év végi listámra. Nagyjából ez volt a véleményem, mikor először lepörgött a nemzetközi nőnapra időzített, tizenkilencedik Priest-LP, szeretek azonban időt adni a lemezeknek, mielőtt véleményt alkotok róluk, így az elmúlt bő egy hétben oda-vissza pörgettem a korongot. A véleményem pedig nagyjából ugyanaz, ami első hallgatáskor volt, némileg azonban árnyalva.

Vitán felül áll, hogy ez egy bivaly anyag, és mindent hoz, amiért olyannyira lehet szeretni a bandát, és azt a kedves öreg bácsit, akivé a Metal God mára átlényegült, és aki szó szerint a lelkét is kiénekli a dalokban. Az is igaz azonban, hogy ezúttal szokatlanul sokszor dolgozzák fel saját magukat, ami ugyan ilyen terjedelmes és tiszteletet parancsoló diszkográfia birtokában simán érthető, rájuk viszont nem volt jellemző soha. A Priestben azt is marhára lehet(ett) szeretni, hogy sosem akarták kiszolgálni a rajongókat, mindig a maguk feje után mentek, és nem féltek időnként olyan meghökkentő megoldásokhoz folyamodni, amiktől a tábor jelentős részének bizony égnek állt a haja. Persze később ezek a vitatott lemezek is rendre beértek, de kétségtelen, hogy anno a Turbo, a Ram It Down vagy a Demolition (de mondhatnám akár a Nostradamust is a második Halford-érából) igazi megosztó lemezek voltak, az Invincible Shieldből pedig pont ezt a fajta izgalmat hiányolom kissé.

Ez tehát egy rajongóknak szóló, rajongók által készített anyag, hiszen ugyan a stáblista szerint Richie Faulkner mellett Glenn Tipton pengeti rajta a hathúrost, én azért feltételezem, hogy a hosszú idő óta Parkinson-kórban szenvedő alapító atya helyett is döntően Richie, illetve a produceri teendőket ezúttal is magára vállaló, Tipton helyén élőben is kisegítő Andy Sneap gitározása hallható. És ugyan ezt nyilván soha senki be nem ismerné, de abban is biztos vagyok, hogy dalszerzés terén is ők ketten vitték a prímet. Mielőtt azonban azt gondolnád, hogy nem jön be nekem az anyag, sietek is leszögezni, hogy szó sincs erről, mindössze esetemben a hozsannázás mellett ott van azért egy nagyon halvány, aprócska „de" is.

A nyitó Panic Attack kezdése persze valamennyire pont cáfolja is, amit a komfortzónából való kilépés hiánya kapcsán fentebb írtam, hiszen ki gondolta volna, hogy synthwave intrója lesz valaha is egy Priest-dalnak, nagyon hamar átváltanak azonban vele egy igazi, múltidéző fan favourite-be. 1:15-nél megérkezik a Turbo-feeling, majd szép lassan átcsapunk a Painkillerbe, a rajongók nyála pedig teljes joggal csorog, mert valóban baromi jó az egész. Kábé a dal felétől már egyértelműen az 1990-es alaplemez által kijelölt ösvényen vágtatunk, az utolsó fél perc pedig tényleg totális öntribute. A The Serpent And The King egyel még magasabb fokozatba kapcsol, Halford pedig abszolút csúcsformában sikoltja végig a verzéket, majd remekül oldják kicsit a feszkót a tök egyszerű, de karakteres refrénnel. Nem hagy pihenőt a címadó sem, Scott Travis szinte le sem száll benne a duplázóról, Halford megint csak úgy énekel, ahogy csak ő tud, és a megszámlálhatatlan sávon érkező refrén is kurva jó, a középrészen meg az „aaa"-zós rész annyira old school Priest, hogy nem lehet nem imádni. Ennyi rohanás után viszont már jólesne egy valamivel visszafogottabb tempójú dal, és szerencsére érkezik is az Ian Hill gurgulázó basszusára épülő, középtempón döngölő Devil In Disguise, egy igazi, ökölrázós Priest-himnusz. A Gates Of Hellben is marad a visszafogottabb tempó, a heroikus refrént leszámítva pedig egyértelműen a '70-es évek cuccainak hangulatát hozzák vissza benne. Egy előzetes interjúban Richie Faulkner elárulta, hogy szándékukban állt visszakanyarodni a lemezzel a csapat korai időszakához is. Ez tehát sikerült, sőt, sokadszorra végighallgatva az a véleményem, hogy egyértelműen karrierösszegző anyag született.

A Crown Of Horns balladájában ott az a kis utaztatós feeling, ami például a Desert Plains sajátja is volt anno, az As God Is My Witness a Firepower lendületét idézi, a Trial By Fire kezdése hallatán meg nem lehet nem a Victim Of Changesre asszociálni. Az Escape From Reality remekül domborítja ki a Priest epikus, mesélős oldalát, majd jön a három perc alatt maradó, rövidke, náluk meglehetősen szokatlan csordavokálokat is felvonultató Sons Of Thunder, zárásként pedig a régi barátok emléke előtt tisztelgő Giants In The Sky, és ezzel vége is. Legalábbis az alap kiadásnak, a deluxe verzióra ugyanis további három dal is felkerült bónuszként, melyek közül az utolsó, dallamosabb The Lodger a kedvencem, ami kicsit olyan, mintha Ozzy utolsó albumáról maradt volna le. Ezt amúgy ugyanaz a Bob Halligan, Jr. írta, aki a (Take These) Chainst meg a Some Heads Are Gonna Rollt is összedobta a bandának, viszont az extrákkal együtt 63 perc fölé kúszó játékidő leheletnyivel azért már több az ideálisnál.

Maximálisan rajongóbarát lemez tehát az Invincible Shield – kis rosszindulattal akár biztonsági játéknak is nevezhetnénk –, mindez azonban egyáltalán nem vesz el az értékeiből. Egy jól ismert standardok mentén, de a legmagasabb minőségben készült anyagról van szó, amivel a Judas Priest összefoglalja és meg is ünnepli öt évtizeden átnyúló karrierjét. Kötve hiszem, hogy van olyan rajongó, aki fanyalogna a hallatán.

A Judas Priest július 13-án a Rockmaratonon koncertezik. Részletek itt.