Szomorúan olvasom, hogy néha a kommentszekció – aktuális kedvenc lemezeink alapján – igazságtalanul vádolja a szerkesztőséget azzal, hogy nem követi figyelemmel az underground zenekarok legfrissebb alkotásait. Ezt – a magam részéről legalábbis – mindenképpen megcáfolnám. De azzal persze tisztában vagyunk, hogy manapság egyre nehezebb feladatnak tűnik ráakadni a valóban eredeti és előremutató bandákra, így sokaknak lassan tényleg nem marad más, mint a felületes belehallgatás, illetve a stílus alapján való ítélkezés. Még ha lenne is kapacitás a netről random lehalászható, töménytelen mennyiségű új zenekar megismerésére, kötve hiszem, hogy tudnának akkora revelációt okozni, mint a nagy öregek és a rutinos követők egy-két-három-négy-öt évtizeddel ezelőtt. Azonban utóbbi jelenséget valamiért mégsem vagyok képes teljes mértékben elfogadni, amikor olyan fényes igazgyöngyök kacsintanak ki az óceán mélyére rakódott iszaprétegekből, mint amilyen például a Jess And The Ancient Ones.

A finnországi Kuopioban alakult, roppant meggyőző kiállású énekesnővel rendelkező zenekart gyakorlatilag mindennek lehet nevezni, csak mainstreamnek nem, hiszen már öt esztendővel ezelőtti bemutatkozó albumukon is olyan muzsikát játszottak, ami nemhogy első körben, de még alapos összeismerkedés után is csak félénken mutogatta meg bűbájait. Nem tagadom, hogy engem már akkor is önmagukhoz rántottak ezzel a „viselkedéssel" és alapvetően a '70-es években gyökerező, progos, pszichedelikus dalaikkal, aztán ezt a kapcsolatot még ennél is jobban megerősítették a rá egy évre érkező három számos EP-vel (Astral Sabbat), majd az ezt követő Second Psychedelic Coming: The Astral Tapes című második albummal is. Ha hozzám hasonlóan te is szereted az olyan jammelésből született, kibontogatós tételeket, amelyeket retrós, bluesos, hammondos keretek közé csomagoltak, szinte kizárt, hogy csalódj ezekben a friss szerzeményekben, ugyanis Jessék most nemhogy stílust nem váltottak, de még a korábbiaknál is erősebb, karakteresebb produkciót tettek le az asztalra.

A némileg demósan megszólaló bemutatkozáshoz képest a hangzás most például feltűnően sokat javult és tisztult. Sőt, az önmagát egyszerűen csak Abrahammondnak nevező billentyűs is egyre több hangszínt talált meg az orgonáin, amitől persze az ember már nem is a '70-es évek közepére repül vissza, hanem sokkal inkább még egy évtizeddel korábbra, a hippikorszak kezdetére, a Janis Joplin és a The Doors által fémjelzett világba. A Joplin-hasonlítgatások egyébként nagyon is helytállóak, hiszen nem csak Jess hangszíne, de zsigeri, tanulhatatlan vibrátói – no és persze a mojo – is a halhatatlan énekesnőt idézik. A muzsika viszont szerencsére sokkal cizelláltabb a hagyományos bluesnál és a soulnál. Thomas Corpse gitáros – aki a szintén Kuopioból származó death/thrash Deathchainben is érdekelt – gondoskodik arról, hogy a súly, a kosz és a sziporkázó ötletek ne vesszenek ki teljesen az alapok alól, továbbá hogy egészséges arányban egészítsék ki egymást a húros és a billentyűs hangszerek. Ettől függetlenül a Ray Manzareket egy szempillantás alatt feltámasztó, pittyegős orgonák a bikafújtatással kezdődő Minotaurban például minden egyebet parkolópályára állítanak, pedig a lazán felpörgetett, energikus refrén sem akármi. Szimplán zseni ez a nóta, nem csoda, hogy még klipet is kapott, de természetesen a többiről sem tudok igazán rosszakat mondani. A Return To Hallucinate a felgyorsított pre-verzéjével hódít, a (Here Comes) The Rainbow Mouth és a Your Exploding Heads szintén memorizálható refrénjeivel (utóbbi a dalcímével is). Az első két nóta (Death Is the Doors, Shining) szimplán pszichedelikus hangulatával és spontaneitásával, a finoman kibontakozó, ügyes kiállásokkal tarkított You And Eyes pedig extázisba lényegülésétől válik ellenállhatatlanná.

Persze mindez nem adja ám könnyen magát. Rengeteg időt kell adni Jesséknek, hogy az ember bőre alá kússzanak a csapat legújabb szerzeményei, de ha ezt az „áldozatot" megadod nekik, alighanem magába is fog szippantani ez a muzsika. Egyébként meg – ha engem kérdezel – úgy gondolom, hogy elmondhatatlanul nagy kincs az ilyen zenekar, ahol nem kifejezetten az egyéni teljesítmények (netán az arénák és a nagyközönségek meghódítása) a mérvadók. Hanem sokkal inkább az, hogy a Jess And The Ancient Ones-hoz hasonló bandák újabb és újabb bizonyítékokkal támasztják alá azt a tényt, hogy a fiatalabb generáció is képes még nagyszerű dalokat írni, ha akar.