Valamilyen oknál fogva én maradtam a Shock Zrt. Jeff Scott Soto-ügyi főelőadója, pedig már jó ideje nem akarok az lenni. Hogy miért nem, az pont összefügg azzal, amit most a lemezről fogok írni. Jeff nagyon nagy kedvencem volt attól fogva, hogy meghallottam a Talisman egyik lemezét valamikor 1994-ben, egy társasági utazáson, Cézé walkmanjéből, aki akkor még nem is sejtette, hogy egyszer a P. Box ex-basszusgitárosa lesz. Mindegy is, a rock örök és elpusztíthatatlan, Jeff Scott Soto szintén, és ez utóbbit majdnem addig úgy hittem, míg meg nem jelentek a SOTO-lemezek, ahol JSS túlzottan komorra vette a figurát, és ezt igazából akkor se tudtam tőle elfogadni, ha tisztában vagyok vele: a kort – és a fizika-kémia-biológia törvényeit – nem lehet sokáig elhazudni. Az évekkel mélyül a hang, na de nekem nem szabad beadni azt, hogy emiatt a zenének is sötétnek kell lennie, mert arrébb találok állni. Akivel beszéltem, hasonlóan gondolták. Oké, Soto csúcs, élje ki perverz vágyait Portnoy meg Sheehan mellett a Sons Of Apollóban, a saját zenéjét pedig kisebb színpadokon tolja inkább, de az legyen olyan, amit vidámabb közegben fogadhat be a közönsége, még akkor is, ha jóval kevesebb kockázattal is jár ez. Másképp: ha kiszámíthatóbb is a zene, azért maradjon igazi dallamvezérelt, napfényes hard rock.

Indítékait nem ismerve, de a Wide Awake megjelenését megelőzően aztán Soto is aképpen kezdett nyilatkozgatni, hogy ez a lemez olyan lesz, amit a rajongók megszokhattak tőle korábban, stílusának velejét fogja nyújtani, vissza a gyökerekhez, kapod-amire-befizettél jellegű mondókák, és hát így is lett nagyjából. Ha nem is az született meg 2020-ban, mint a Prism vagy a Love Parade voltak, de szerencsére egészséges távolságba kerültünk Jeff nagybetűs életétől, már ami csapatának és legutóbbi csapatának írásmódját illeti.

A Someone To Love tényleg mehetne akármelyik lemezére is, vidám, lendületes, penge szólóval, nincs nagyon mit hozzáfűzni, tényleg jobban örültem volna, ha ennél nagyobb fordulatot nem akart volna önálló karrierjében. Senkit ne ijesszen meg Alessandro Del Vecchio neve a szerzők között, már-már csomagkapcsolt áru ő még a tapasztalt előadók lemezein is, ha a Frontiers Records adja ki az adott albumot, szóval nincs minden-úgy-szól-ha-Del-Vecchio-benne-van effektus, JSS neve és jelenléte sokkal erősebb ennél. Vajon hány dal kering a világban Without You címmel? Most ide is jutott egy, és lehet akármennyire is neoklasszikus, Malmsteen-balladás beütése, ezt is sotósítja énekesünk kellőképpen, főleg a saját magát kísérő vokálsávok miatt. A Paper Wings is ad vissza valamit a régebbi, kissé talismanos időkből, jó kis szólóval díszítve, némi kiállás-változatokkal megpakolva, hogy aztán a Prism világa is meg legyen idézve a Love Will Find A Way formájában. Ez a legamerikaiasabb tétel az összes közül, ha an ennek a jelzőnek bármilyen értelme is, talán már egy kis Vito Brattát is bele tudok hallani a gitársávokba.

Fabrizio Sgattoni gitáros méltó munkát tett az albumba, elődei hangzását és tempóját javarészt hozza, és bár nem mondom, hogy nagyon erős vagy sajátosan egyedi stílusa van, de mindenképpen korszerű, kellemes, kiegyensúlyozott, ahogy játszik. Légyszi, írjátok meg, a Lesson Of Love refrénjében lévő kórusok honnan ismerősek, mert nem jut eszembe, de mégis, lehet, hogy önnyúlás. Edu Cominato már teljesen kikoptathatatlan Soto mellől, most is ő adja a tempót a lemezen, ahogy az lenni is szokott, megbízható, stabil, túlzottan bonyolult figurák nélkül játszik, de hát ez nem is róla szól. Ha már a virtuóz témát behúztam, azt is ide kell vennem, hogy a korong (jó avítt kifejezés már ez mára) második felében hallható dalokban Sgattoni teljes mértékben felzárkózik a Soto oldalán korábban szerepet vállaló gitárosokhoz: mind a retrós hangulatú Living In A Dreamben, mind a merengős címadóban nagyot villant, utóbbiban ráadásul menő hangulatváltozatokat hoz be, ami jót dob ezen az amúgy is érzelmes számon. Az albumbúcsúztató Desperate hallatán pedig megjelenik előttem Ronnie James Dio is, amint a hömpölygő alapokra énekel szintén lassú, elnyújtott melódiákat.

Jeff Scott Soto 2020-ra jelentős mennyiségben hozott vissza zenéjébe önmagából. Letagadhatatlanul sajátos dallamvezetése, markáns hangja megmaradt, ha úgy tetszik, új fényében csillog. A Beautiful Mess popos hangvétele távol van, a SOTO formáció hozzá nem igazán illő világa a környéken sincs, dallamok bőven vannak, pompás zenészei jól segítik ki. Ha ez az album azt jelenti, hogy hosszabb távon is magára talált, csakis üdvözölni tudom.