Ihsahn kilép a komfortzónából. Ha jól értelmezem a felvezető sajtóközleményt, erről szól valójában A Lélekzúzó. Hogy aztán a tábor hajlandó-e ezt a lépést megtenni mestere után, már más kérdés, annyi azonban biztos, hogy az Emperor zeneszerző fejedelme olyan művész, akinek kedvéért bármikor érdemes járatlan utakra merészkedni. Messziről nézve, a kiterített csillagtérképen a Das Seelenbrechen a második Ihsahn szólótrilógia középső darabja, amely szokatlan módon szűk egyetlen évvel követi az új fejezetet megnyitó Eremitát. Közelebbről szemlélve, és egészen szubjektív szempontok szerint ítélve ez utóbbi lemez önmagában több gyönyört hozott számomra, mint a komplett A-kezdőbetűs, első triumvirátus. Az Eremita máig tartó tündöklésének fényében tehát elvárásaim mindenképpen hatalmasra nőttek.

A Seelenbrechen pedig, legnagyobb örömömre, első pillantásra külcsínben és belbecsben is ott veszi fel a fonalat, ahol legutóbb azt magára hagytuk. Mivel Nietzsche személye és életműve e két, utóbbi lemezen már konkrét formában is megjelenik, nem tévedhetünk sokat, ha Ihsahn jelen korszakát nevében is a német filozófus/költőhöz kötjük. Szóval az ihsahni Nietzsche-korszak idáig inkább az egyes dalokról, kevésbé a mindent átható és maga alá gyűrő koncepcióról szól, ahogy a korábbi szólókiadványokon. Jelen album nyitó harmadát is e logika mentén építette fel alkotója, az újszerűségükben is azonnal ható dallamok nem is hagynak bennünk hiányérzetet, még annak ellenére sem, hogy itt tényleg monodráma zajlik. Multiinstrumentalista főhősünk ezúttal csupán Tobias Ørnes Andersen dobos (Leprous) társaságában vonult stúdióba, hogy végre minden részlet tényleg csak róla és belőle szóljon.

Az alkotás velejét azonban mégsem egészen e monológ, hanem egy rendkívül sikamlós terep, a zenei improvizáció adja. Remélhetőleg már az alapok elsajátítása során megérti minden ilyen irányú tanulmányokat folytató hallgató, hogy a muzsikus elme érési folyamata az improvizáció készségének elsajátításában gyökerezik. Ennek lehetősége még a legkötöttebb műfajokban is adott, de kizárólag akkor működik eredményesen, ha a zenész a szabadsági fokokon túl az alapvető keretekkel is mindvégig tisztában van. Itt helyben is vagyunk, hiszen éppen e „falak" látszanak leomlani már a Seelenbrechen huszadik percének környékén. Ahogy a szerző előzetesen jelezte is, e rögtönzések hanghordozóra karcolásakor csupán a megcélzott atmoszféra és a dalszövegek léteztek. A lényegi probléma pedig az, hogy a végeredmény zöme sem tartalmaz sokkal többet puszta hangulatnál és füstbe suttogott szavaknál.

Amit itt hallok, az három első osztályú, remekül felépített dal (Regen, NaCl, Pulse), néhány (szándékoltan?) kidolgozatlan vázlat, s ezen felül a zenei formák agóniája. Előbbiekben Ihsahnt egy kevésbé komor oldaláról ismerjük meg, aki hallhatóan továbbra is rajongója az åkerfeldti megfejtéseknek, és tudatosan törekszik a lehető legtöbbet megmutatni saját lénye felfedezésének gyümölcseiből. Sajnálatos módon azonban a legnagyobb jóindulattal is ez a legtöbb, amit minősíteni tudok – ez pedig összességében semmiképpen sem több a játékidő felénél. Logikusan adja tehát magát a pontszám, amit én magam is szégyenkezve vések be egy olyan művész neve mellé, akivel kapcsolatban – ha kell – a meghasonlásig elfogult tudok lenni. Nem leszek azonban sem elnéző, sem jóindulatú egy olyas szándékkal szemben, ami e torzszülöttet is idő előtt a világra hozta. Végtére is úgy érzem magam, mintha egy sosem tervezett mozi nem különösebben kitalált filmzenéje garázdálkodott volna a szervezetemben.

Ihsahn tehát kilép a komfortzónából, míg én maradok a Wikipédia definíciójánál, mely szerint „a zeneszerzés a zeneművek megalkotásának tudománya és művészete, a zenei ihlet lejegyzése és kiformálása" volna. Úgy.