Furcsa egy barátság a miénk, a Helmeté meg az enyém. Az 1998-as feloszlásig tartó időszak alapján a legnagyobb kedvenceim között a helye a New York-i triónak (olykor kvartettnek), hiszen leszállítottak három zseniális lemezt, meg egy „csak" nagyon jót, rendkívül szimpatikus volt a sztárallűröktől mentes, egyszerű kiállás, az agyas nyilatkozatok, a ravasz dalszerkezetek, az adrenalintól szétfeszülő staccato riffelés, az össze-visszakavart ritmusképletek, pláne a Just Another Victim a Judgment Nighton. És amikor kimúlt a dolog, úgy voltunk vele, legalább szépen lett vége. Aztán 2004-ben Page Hamilton elkövetett egy hatalmas hibát: hiába tudta pontosan, hogy John Stanier és Henry Bogdan nem állt kötélnek, nélkülük is visszahúzta fejére a sisakot.

És a tökfödő azóta is csak lötyög a kobakján, beszéljünk bár a remek zenésztársakkal (John Tempesta, Chris Traynor, Frank Bello) felvett és megturnéztatott Size Matters-ről, ami első hallásra hatalmas csalódást okozott, és amit később megkedveltem ugyan, de szinte soha nem hallgatom, vagy épp az izzadságszagúan középszerű Monochrome-ról. De legutóbbi eljövetelük, a felemás Seeing Eye Dog sem vett le a lábamról, inkább ez is olyan volt, amit sokkal jobban szerettem volna szeretni, mint amennyire sikerült – és amennyire megérdemelte. Ráadásul már a hetes korong óta is eltelt bő hat év, épp annyi, mint amennyi a „hivatalos megszűnés" alatt, eközben meg csak a nosztalgia ülte torát, lévén mind a Meantime-ot, mind pedig a Bettyt körbemutogatták a huszadik évforduló kapcsán. Úgyhogy vitán felül ideje volt már gatyába rázni a renomét.

Vagyis ideje lett volna, mert hát ehhez képest a remek borítóba csomagolt Dead To The World az eddigi leggyengébb Hamilton & Co.-anyag lett. Irányt tévesztett, sokszor enervált dalcsokor, amiben alig emlékeztet valami az ereje teljében lévő Helmetre. De komolyan, még Mr. Hamilton sziklaszilárd és atomóra-pontosságú riffelése is csak elvétve bukkan fel, a többiekre meg igazából kár is szót fecsérelni, mint ahogy arra is, hogy újfent változott a basszusgitáros személye (Dave Case az új tag, ha valaki mégsem tudna az információ nélkül élni). Az agyasan agresszív megoldások helyett pedig kapunk helyenként beatleses, még többször pedig mondjuk a Smashing Pumpkins témáira emlékeztető, elszálltan radírozó témákat. A legpetyhüdtebb pillanatokban pedig még az is eszembe jutott, hogy ennél azért még az új Green Day is dinamikusabb volt: előbbire példa lehet a címadó vagy a Look Alive, az utóbbira pedig a Expect The World gajdolása. A mélypont mindezzel együtt is a lemez közepén negédeskedő Elvis Costello-feldolgozás, a Green Shirt, amit remélem, komolyan gondoltak, mert viccnek azért kemény lenne. Ráadásul Page hangja az idők folytán sajnos semmivel sem lett jobb, így aztán igen nagy szereptévesztés a részéről, amikor igazi dallamokkal próbálkozik. Márpedig elég gyakran megteszi.

Ha őszinte akarok lenni, igazából talán csak három-négy szám tetszik, az olyanok, mint a régi időket (és a Stone Temple Pilots Vasoline-jének főtémáját!) megidézően csavaros Die Alone, meg a többinél kicsit kreatívabban összepakolt Bad News és Red Scare kettőse. Viszont a minden bizonnyal húzódalnak szánt, emiatt két változatban is szereplő Life Or Death olyan eseménytelenül fut le, mint egy tisztújító közgyűlés a KDNP-ben, amikor pedig a számomra rendkívül idegesítő énektémákkal támadó I Love My Guru végén a főnök dühödten azt ordítja, hogy „Shut the fuck up!", sajnos már én sem tudok másra gondolni.

Page Hamilton még mindig a rockvilág egyik legszerethetőbb figurája, koncerten zseniális, fellépés után akár órákig fényképezkedik a rajongókkal, közvetlen és vicces, az időseknek előre köszön, és tutira kimossa maga után a kádat is, de ettől még a zenéje mostanában sajnos nem az igazi. Szürke eminenciások szürke muzsikája, aminek nemhogy ötven, de még öt árnyalata sincs.

A Helmet március 2-án Budapesten koncertezik. További részletek itt.