Igen, itt van, megjelent a lemez, amelynek elkészültére nagyjából tíz éve semmi esély nem volt, ma pedig bizonyos értelemben még többet is kapunk a Helloween márkától, mint amit két éve már elképzelhettünk. Sok mindent kizártnak tartok, azt viszont nem, hogy létezik rockrajongó, aki e cikket olvasva találkozik először a Helloween nevével, így aztán aki nem kedvelte őket, azért, aki meg imádja őket, azért kapja meg rögtön a pontszámot, amit jól idecolumbozok: ez a lemez egy csodálatos 8 pont, ami éppen ugyanolyan jogon lehetne 7, mint 10, de mivel én azon rajongók közé tartozom, aki kényelmesen elvan egy hétig kizárólag négy-öt-hat Helloween-koronggal, majd a következő héten csakis akuszikus dzsesszt és synthwave-et hallgat, ezért aztán a benyomásaim ebben az állított végtelenben öltenek testet.
Ímhol, miért.
Teljesen nyilvánvaló: Andi Deris és Michel Kiske hangja, karaktere és dallamai annyira más világot képviselnek, hogy bátran beszélhetünk két Helloweenről, főleg, ha ebbe a germán kotyvalékba még belevesszük Kai Hansent is. Ugyanakkor, mint az kiderült, Derist szuperül fogadta a közönség, Weikath jól meg tudta fogni Grosskopfot, maradt a humor, és a keménykedést is úgy tudták magukba szívni, hogy a nagy íveken rohanó tökhintó egy pillanatra se ragadt sárba az őstagok távozását követően. Ezért se volt annyira egyértelmű, hogy ha emberileg még össze is borulhattak a régi haverok, mit sütnek ki, hogy mindenki megelégedésére szülessen meg a nagylemez: a közönség is úgy örüljön neki, mint a hét tag egyenként, ráadásul a kiadó és a koncertszervezők is elégedetten dőlhessenek hátra, amikor a Helloween emblémáját a plakátjukra nyomtatják.
A pár éve lezajlott retróturné alaposan megmutatta, mire képes az új szervezet, ha beültetik az őssejteket, bátran mondhatjuk, hogy földrészektől és országoktól függetlenül egységes elismerést vívott ki a csapat. Ahogy teltek az évek, Kiske szerepe és hangja felértékelődött, és miután a torkát bizonyítottan képes volt olyannak megőrizni élőben is, mint sikereinek csúcsán, ez csak fokozta a várakozásokat. A csapatnak biztosra kellett mennie, és az asztalunkon képzeletben itt fekvő hanglemez ép azokat az elemeket tartalmazza, amitől annak idején a Helloween Helloween lehetett. Talán a cím is erre utal, magyarázat számos van rá, újrakezdés, kiindulási pont, újjászületés, akármi, vérmérséklettől függően lehet megközelíteni ezt is. Ugyanakkor, hogy a menedzsment semmit nem bízott a véletlenre, az is jelzi, hogy hónapok óta jól láthatóan és tervezetten ment a felvezetés, dalok szépen elosztva időben, Instagramon és YouTube-on is dizájnosan, interjúk mindenfelé és mindenki részéről, ezek alapján tényleg nem lehet más a vége, mint siker.
Régóta hangoztatott felfogásom, hogy a lemeznek saját értékén kell jónak lennie, nagyjából minden lemez első lemez egy ideális világban, és itt is az a kérdés e hosszú felvezető után, hogy akkor mégis, milyen a lemez? Hát jó. Jó a lemez. Van itt sietős alapra lassabb áriázás, középtempós, párakkordos, slágernek írt rocksláger, tudod, pont amilyen az I Want Out, csak kicsit másképp, aztán sikítás, magas fekvések és égben járó dallamok Michitől és Anditől egyaránt, de annyi, hogy már sok is, de hát itt most meg kellett mutatni, mitől olyan ez a gárda, amilyen, szóval elkapták a receptet. Kai Hansent nagyon aranyos figurának tartom, de soha nem voltam képes megbirkózni az énekhangjával, és eléggé fintorogtam, mikor olvastam, hogy ő is szerephez jut a mikrofon mögött. Szerencsére aztán éppen annyit énekel vagy vicsorog, amennyi a dramaturgiához kell, és korántsem az egész lemez végtében, csak néhány szerzeményben. Menjünk sorjában? Oké.
A nyitószám Out For The Glory (M. Weikath) úgy indul, mintha a fiúk teljesen beszívva, egy győztes német meccs után játszanák valami fantáziát a Seasons In The Abyssre gondolva, csak utána nagyon elindul a henger, de úgy, ahogy azt elvárod tőlük. Szédítő tempó, kétlábdob, optimista, dúros kórus, amibe az említett Hansen-károgás belevág, de tényleg jól jön ki, aztán oda-vissza gitárszólók. Én rögtön bocsánatot is kérek Sascha Gerstnertől, mert hallanom kéne, mit játszik ő, de nem nagyon hallom. Hansen és Weikath világával nagyjából tisztában vagyok, ám az „ifjonc" stílusát még nem tudtam elkapni. De itt tényleg nem róla meg Löbléről szól a mese. A Fear Of The Fallen (A. Deris) az egyike az előzetesként megjelent daloknak, amitől persze nem nagyon kellett hanyatt vágnunk magunkat, nem ez lesz a banda történetének legemlékezetesebb darabja, ide, a lemez egyik elemeként viszont passzol. Ez is sietős tétel, itt már belép Andi Deris is, sőt, inkább ez az ő dala. Ki nem találnátok, ez is kétlábdobos fergeteg, nekem nagyon jól esne már, ha kitalálnának valami érdekesebbet a duplázós lábgépnél, de már látom, hogy ez is annyira belemerevedett a metálzenébe, mint a kereszt meg a koponya. „Decide..."
A korábban citált I Want Out jelenkori megfelelője érkezik el a harmadik tételnél, Best Time címmel. Hansen, Deris és Gerstner szerzeménye, ilyenből írnak bármikor bármennyit, ám az is tény, hogy ez őrülten fogós, közönségénekeltetős, slágervonalas, örökérvényű darab, soha rosszabbat. Kiszámítható? Igen. Kiske hangjának középfekvésétől libabőrös vagy? Naná. Imádod, ahogy aztán belehasít a végtelenbe? Persze. Kell, hogyne kéne. Hasonló tőről fakad a relatíve nyugis darab, a Mass Pollution (Deris/Hansen), ebbe már a közönségzaj is bele van kódolva, tutira be lesz dobva élőben is. Dallamos, dúdolós. Az Angels (Gerstner) modernebb felfogású és keverésű szám, amiben visszaköszönnek a szerző más zenei területeken megmutatkozó figurái. A kissé digitálisan zakatoló basszus, a zongorás kiállás, a mélázós, elszállósabb középrész érdekessé teszi a dalt, nagyon nem egy szokványos vagy hagyományápoló dal. Sőt, idő kell neki, de abszolút összeszedett, teljes szerzemény. Utána viszont megint egy Deris-korszaktól elvárható darab érkezik, a Rise Without Chains (Deris/Hansen). Operás az ének mindkét frontember részéről, már milyen is lenne, gyors a tempó, egy-két érdekesebb harmóniával, de igazából nem annyira emlékezetes. Hallgatni jó, sablonnak sablon. A végén jó a cines beütés.
Az Indestructible a lemez egyetlen Grosskopf-szerezte dala – Hansen ide is bedolgozott –, de teljesen passzol az összképbe. Ultradallamos refrént kapott, pedig a kezdő riff hallatán nem erre kell számítani, de hát nem lenne Helloween a Helloween, ha ne lenne bármilyen megmozdulásukban is egy kis szentimentalizmus. A szólóban és pár átkötésben erősen visszaköszönnek korábban hallott megoldások, de hát járt utat a járatlanért... A Robot King (Weikath) az album mostohája, hogy ne a szégyen szót kelljen használnom. Egy olyan hagyományos metáldalról van szó, amiben a zenekar összes kliséje megvan, mindez hét percben, holott kettő is bőven elég lenne belőle, és Deris karrierje talán legbántóbb módján visít benne. Kár érte. A Cyanide (Deris/Hansen) nagyjából a két menő lemez, a The Time Of The Oath és a Better Than Raw vonalát követi, pici Steel Tormentor hallatszik ki belőle, csak kevésbé ragadósan. Ebből nem túl nagy kitérő aztán a Down In the Dumps (Weikath), ami egy szikár, rohanós szám, van benne óóó-zás, ikergitár, géppuska-dobolás, kirándulás a felsőbb regiszterekben, nekem az ilyen könnyen felejthető.
Orbit (Hansen): egy perces, skótdudára emlékeztető intró a Skyfall elé. Skyfall, Hansen jegyzi, jó gyors az első szakasza, hangulatában hozza a korai korszakot, 1985-ben biztos emlékezetes lett volna, ma már /me ásít. Nagyon ásít. Szerencsére 12 percnél is több, van idő variálni benne, na de nem úgy, mint a dicső Keeperekben, jóval kevésbé eklektikus a hangulata. A szerző is énekel benne egy-két versszakot, de még mindig jobb gitáros, mint énekes. Ahogy halad előre a dal, úgy erősödik bennem az érzés, hogy kár érte, mert több agyalással lehetett volna ez is olyasmi, mint a Before The War – Kings Will Be Kings, de nem lett. Hangulata okés, de bántó elemek tűzdelik, amik csak időhúzásra valók. Több refrén a kelleténél, több rohanós rész, fele is sok lett volna.
Golden Times (Gerstner): ez is a jól ismert recept szerint született, jól megívelt, mélázós énekdallamok húzódnak rá a sietősre vett, darálós riffekre, kétlábdobolás default, nem túl izgalmas, mi tagadás. Ebben talán Deris egy sort se kapott, és a dal hangulatából fakadóan ez se nem oszt, se nem szoroz. Save My Hide (Deris): középtempós, minimálisan melankolikus beütésű dal, ez is a diszkont polcról leemelve. Oké a minősége, éri az árát, de ha nem kapsz belőle, akkor sincs hiányérzeted, ha meg mégis, elfogyasztod különösebb odafigyelés nélkül.
Nem is az a fontos egy ilyen, sok-sok év baráti kapcsolatát nélkülöző időszak után, hogy mit is tudnak a tagok összepakolni egy albumra. Számomra sokkal inkább az a kérdés, hogy miként fognak egymásra hatni, hogyan épít egyikük ötletére a másik szerző, mennyire lesz helloweenes, hogy tudják serkenteni egymás alkotó energiáit, és miként fog ez működni hosszabb távon. Mindezeket pedig úgy, hogy dacára a húsz-harmincéves közös múltnak, megmaradjon az a frissesség, amellyel meg tudják szólítani a konzervatív és a haladóbb felfogású rajongókat egyaránt. A Helloween mostani produkciója nagyon jó, igaz, kliséket halmozó, kockázatmentes, ennek megfelelően izgalmakat többnyire nélkülöző album lett, de talán ideális kiindulási pont a kísérletezőbb, érdekes jövő felé. Nem kérdés, hogy megvan, működik az egyéniségek egészséges kapcsolata, az énekesek nagyon jó formában vannak, az élő koncertek pedig hatalmas érdeklődésre tartanak számot. Kár lenne beérniük nosztalgiavonatozással, lassú, biztonsági megöregedéssel.
Arra nem is nagyon kell hosszú kitérőt tennünk, hogy megdicsérjük a hangzást, illetve Statler és Waldorf már annak is örül, hogy a keverésnek egyszerre van hagyományos tökfej-hangzása és jó artikuláltsága, illetve kevésbé kásás, mint szokott lenni. Charlie Bauerfeind most épp, amennyit kell, annyit tette bele magát. A borító is hagyományőrző, Eliron Kantor műve, szerencsére nagyon kevés benne a digitális érzés. A dalok önmagukban nálam egy nagyon erős 7 pontot adnak összességében, a hangulat 9, maga a lemez létrejötte és aurája 10.
Dőljünk hátra, és csak élvezzük ki, hogy összejött!
A Helloween 2022. április 26-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik a Hammerfall társaságában. Részletek itt. Michael Kiske énekessel július elején egy részletes interjút is olvashatsz majd a Shock! hasábjain.