CD kritika

Bevallom, egyáltalán nem tartottam annyira gyászosnak a legutóbbi Infectedet, mint a Hammerfall-tábor derékhada. Igazság szerint eleve rokonszenveztem a svéd heavy metalosok azon törekvésével, hogy annyi év után végre valami mást mutassanak magukból, főleg annak fényében, hogy a megelőző két-három lemezük elég sápatagra sikeredett. Ettől még persze az Infected sem volt valami tigris, de értékeltem, hogy legalább megpróbáltak valami mást csinálni, szabadabban bánni a hatásokkal. Más kérdés, hogy a majdani hátraarc és a gyökerekhez való visszakanyarodás persze borítékolható volt...

Igen, mint a közhelyesen béna címből és a korai időket idéző – szintén nagyon béna – borítóból is sejthető, a Hammerfall megijedt az Infected kedvezőtlen fogadtatásától, és kisebb szünet után csináltak egy hátraarcot. Elkezdhetjük elemezni, mennyire volt ez matek és mennyire őszinte lépés, de sok értelme szerintem nincs. Most komolyan, mit csinálhatnának? A Hammerfallnak egy időben jól futott a szekere, de egyrészt rég maguk mögött hagyták már az arany éveiket, másrészt ez a banda azért sosem játszott az Iron Maiden pályáján, de még a Manowar vagy a Helloween ligájában sem sikerült tartósan megkapaszkodniuk. És mivel a (r)Evolution egy kimondottan jó lemez a banda stílusában, szerintem aligha lesz rajongójuk, aki nem fogadja pozitívan az új dalokat, függetlenül attól, hogy mennyire építenek velük tudatosan a korai korszak nosztalgiájára.

Azt mondtam, jó a lemez, és komolyan is gondolom ezt. Olyannyira, hogy még akár azt is meg merem kockáztatni: nagyjából ez a legkerekebb munkájuk a fénykor, tehát az első két-három album által fémjelzett éra óta. És ezzel gyakorlatilag mindent össze is foglaltam, amit a (r)Evolutionről tudni kell, mert az új anyag stílusát tekintve is nyílegyenesen azon az ösvényen halad, amit annak idején a Glory To The Brave-en kezdtek el kitaposni, majd olyannyira meggyőzően vittek tovább szerintem legjobb lemezükön, a Legacy Of Kingsen. Sőt, a még szintén elég izmos Renegade-en is ez az irány dominált. Vagyis a játék neve továbbra is heavy metal, méghozzá annak is egy riffesebb, európai módon hagyományőrző változata, amely azonban nem merül ki 1985-ös Wolf Hoffmann-riffek és recirkulált Keeper Of The Seven Keys-témák fantáziátlan visszaöklendezésében, hanem kerek dalokat rejt az ősök szellemében.

A Hammerfallt az első lemez idején divat volt leírni annyival, hogy semmit nem tesznek hozzá a '80-as évek alapműveihez, ami az egyik oldalról igaz is volt, viszont a banda egyrészt az elejétől kezdve rendelkezett egy markáns saját stílussal, másfelől Oscar Dronjak és Joacim Cans tud dalokat írni, ha akar. Most pedig hallhatóan akartak, és mivel legutóbb másfelé kanyarodtak, azóta meg volt idejük feltöltődni, sikerült is összerakniuk egy meggyőző anyagot. Nem állítom, hogy minden szám egyformán erős (mindig is voltak töltelékeik, és a friss eresztés sem kivétel), de a (r)Evolutiont még ezzel együtt is simán lehet oda-vissza hallgatni, és az ember még élvezi is közben. Erről olyan borítékolható leendő koncertfavoritokkal gondoskodik a csapat, mint az ökölrázós címadó, a talán legragadósabb Bushido, a jól felépített Live Life Loud, a döngölős, riffgazdag Tainted Metal, netán a kimértebb, sötétebb Evil Incarnate. Sőt, a Winter Is Cominggal még egy egész pofás lírát is sikerült összerakniuk, ami azért sem kis eredmény, mert az eddigi Hammerfall-lemezeken többnyire mindig a lassú nóták jelentették a legkínosabb mélypontokat. Ez a nóta azonban talán a legjobban sikerült balladájuk eddig. Érdekes viszont, hogy a nyitó és elsőként klipesített Hector's Hymn speedelését sokadszorra sem sikerült kellően átéreznem. Nem rossz, és nagyon jellegzetes is, de szerintem nincs a csúcspontok között.

A lemez kicsit szárazon, de jól szól (itt is a régi stílus volt a minta, nem véletlenül rángatták vissza Fredrik Nordströmöt), Joacim James Michael énekproducerkedése mellett a lehető legtöbbet hozta ki magából, a dalok, mint említettem, erősre sikeredtek, így nincs más hátra, mint örülni neki, hogy évek tévelygése után végre a Hammerfall is magára talált. Nem nagyon lesznek ők már soha PeCsát megtöltő címlapbanda, de ez talán nem is baj – nem gondoltam volna, hogy még valaha is őszintén tudok majd örülni egy Dronjak & Cans-műnek, ám az embert érik kellemes meglepetések.