Mindig gyanakodva szemlélem, ha egy zenekart a következő lehetséges világszenzációként akarnak beharangozni, így aztán amikor nyár elején először olvastam hasonlókat a michigani Greta Van Fleetről valamelyik amerikai rockoldalon, természetesen csak azért sem hallgattam meg a bemutatkozó EP-t. Aztán eltelt pár hónap, a bandáról még mindig cikkeznek, a Highway Tune daluk meg az összes streaming-felületen többmilliós lejátszást produkál, szóval valami tényleg megmozdulni látszik körülöttük. Így végül én is beadtam a derekamat, és nem is bántam meg.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy ez a négy szemtelenül fiatal srác – hárman ráadásul testvérek – valóban a következő Van Halen, Guns N' Roses, Nirvana vagy Linkin Park lenne. Ez itt egyelőre mindössze négy szám, amelyek azonban még az egészen pofátlan ledzeppelinizmus ellenére is tagadhatatlanul jók, vagyis a Greta Van Fleet valós ígéretnek tűnik a jövőre nézve, ezt el kell ismernem. Ráadásul alighuszonéves kölykökről beszélünk, és ehhez képest aztán főleg nagyon rutinosan és professzionálisan összerakott számokat írnak, szóval ha más is rejlik bennük a régi Zeppelin-stílus 21. századi újraklónozásán túlmenően, tényleg akármi lehet még belőlük. Bár ha belegondolok, hogy a Kingdom Come a '80-as évek végén egy komplett karriert húzott fel a Zeppelin korabeli formulák szerinti, egészen arcátlan újraértelmezésére, ráadásul még ezzel együtt is a mai napig imádom az első három lemezüket, a Greta Van Fleet akár ebben a formában is sokra viheti. Főleg, hogy náluk is rejlik a muzsika régi paneljei mögött egy megfoghatatlanul mai tónus, amitől mondjuk az indie-sebb, garázsrockosabb vonalat favorizáló arcoknak is simán bejöhetnek.

Ezen túlmenően egyébként nem tudok sokat elmondani a négy dalról: nagyon zeppelinesek, viszont tényleg erősek. Olyannyira, hogy a legpörgősebb, legenergikusabb Highway Tune sikere akár totál esetlegesnek is tűnhet, mivel a tekergő-kígyózó Safari Song, a dúsan akusztikus megszólalású Flower Power és a kimértebb, a másik háromnál egy fokkal kevésbé zeppelines Black Smoke Rising egy szemmel sem maradnak el mögötte. Josh Kiszka hangja és stílusa totál Plant, de tagadhatatlanul érzi ezt a világot, akárcsak a többiek, és nagyon szépen is szól a minialbum.

Mint mondtam, egyelőre nem érzek késztetést arra, hogy ügyeletes isteneknek kiáltsam ki a Greta Van Fleet tagjait, viszont aki vonzódik a '70-es évek elejének hard rockjához, különös tekintettel a mindenható Led Zeppelinre, szerintem nem nagyon tévedhet ezzel az EP-vel. Kíváncsian várom, miként tágítják majd ki a horizontot a majdani első albumukkal.