Ha visszatekintünk a metal világának utóbbi bő egy évtizedére, túl sok fordulópontot vagy meghatározóbb eseményt nem találunk. Volt ugyan nu metal, annak is inkább a lecsengése, a nagykiadós marketingeseknek köszönhetően gazdagabbak lettünk a metalcore szószörnyeteggel is, csakúgy, mint a deathcore-ral, de nagy forradalmakban nem volt részünk az ezredforduló óta. Azért felbukkant néhány ígéretes zenekar, akik két lemez után vagy elvesztek, vagy még harcolnak ugyan, de egyre kevesebb lelkesedéssel.

A francia Gojiráról is régóta zengedeznek dicshimnuszokat a rajongóik, sőt, egyre több olyan hangot hallani, miszerint ez a négyes a következő mérföldkő a rockban. Sokáig nem törődtem ezekkel a nagy szavakkal, a túlzó jelzőket pedig betudtam a rajongók túlzó lelkesedésének. A kíváncsiság persze folyton ott motoszkált bennem, hiszen nem túl gyakori, hogy egy zenekart ennyire egyöntetűen magasztaljanak. Leültem hát, s nekigyürkőztem a Gojira diszkográfiának, szépen sorjában. Mondanom sem kell, két lemez után fejvakargatva tettem le a fülest, s kezdtem azt hinni, hogy velem van a baj. De aztán telt múlt az idő, s egy cimbora hatására, nem sok reménnyel ugyan, de ismét próbát tettem... és lám, valami megváltozott. Talán nekem kellett megérnem zeneileg, vagy az is lehet, hogy csak rossz hangulatban próbáltam elcsípni a lényegét, mindenesetre ezúttal elsőre megértettem, miről is beszél az a sok metalos.

E fenti bő lére eresztett memoár-töredék talán jól mutatja, mennyire nehéz is a Gojira zenéje. Súlyos, persze, annyira súlyos, amennyire metal zenekar csak lehet. De ezek a franciák nem csupán a hangzás vagy a témák terén súlyosak. A mondanivaló, a pőre megjelenés mind egy-egy dimenziója a zenének, ami más zenekarnál sok esetben elsikkad. A Gojira viszont a zene minden aspektusára aprólékosan odafigyel, s a hallgató teljes figyelmét követeleik. Nem adják könnyen magukat, s hogy ennek ellenére mégis képesek folyamatosan növelni táborukat, az bizony több mint lenyűgöző.

Négy karakteres lemez után itt van a következő fejezet, amit nem csak az előző, roppant erős The Way Of All Flesh album miatt vártunk már annyira. Az idei lemez ugyanis az első, amelyen már a Roadrunner logója díszlik, s ez sokakban okoz törést, de legalábbis kétkedést. Nagyobb kiadó = kompromisszum – az egyenlet boncolgatása egy több száz oldalas könyvet tenne ki, szóval itt én csak annyit jegyeznék meg, hogy 1. minden éremnek legalább három oldala van, 2. tessék meghallgatni a végeredményt. A L'Enfant Sauvage pedig még mindig túl jó ahhoz, hogy a rádióból is az szóljon.

Vad gyermek, mondja a lemez címe, s ahogy a borítóra pillantunk, rögtön láthatjuk, kiről is szól az album. A téma újfent az ember, ám az előző albumtól eltérően ezúttal Joe Duplantier és társai spirituálisabb, vagy ha úgy tetszik, kevésbé fizikális megközelítésben boncolgatják ezt az érthetetlen fajt. Középtempós agymasszírozással nyitja a lemezt az Explosia, és azonnal feltűnik, mennyire szellősre, organikusra keverték az anyagot. Úgy, miként a Terra Incognita nyomasztó ziláltságához a nyersesség, vagy a The Link precíziós gyilkolásához a letisztultság, úgy illik a L'Enfant Sauvage-hoz ez a szinte tapintható, lélegző hangkép.

A címadó dal gyakorlatilag az album esszenciája. Benne van a Gojirára oly jellemző, rétegzett brutalitás, a súly, amely szinte agyonnyom, ugyanakkor a korábbiaknál jóval letisztultabb a szerzemény, s dallamosabb is. Ez a fogósság viszont ahhoz még kevés, hogy mainstream faszagyerekekké avanzsálja a négy franciát, arra viszont tökéletes, hogy a saját világában nagyokat lépdelő zenekar izgalmas maradjon a beavatottak számára. A Terra Incognitát felelevenítő death riffeléssel indít a The Axe, ami lassússágával, ráérős építkezésével pihentetőül szolgál, főleg, hogy a soron következő dal a korong egyik kiemelt tétele. A Liquid Fire afféle zenekari ars poetica. Joe Duplantier szövegeire külön érdemes odafigyelni, sok mindent megtudhatunk belőle a csapat és a zene viszonyáról. A robothang ismét felbukkan, természetesen némi cynices ízt kölcsönözve a szerzeménynek. Egy rövid, csillapító átvezető, a The Wild Healer után érkezik az első igazán brutális darab, ami ugyanannyira érdekes is. A Planned Obsolescence grinddal nyit, aztán egy bizarr, a spagetti westernek zenéit idéző gitártémába vált át, ami után a hangtér megnyílik, s mintha egy szélfútta fennsíkra érnénk, ott vonul a táj felett a furcsa refrén, mint egy sötét felhő.

Ismét egy sokarcú dalt kapunk a Mouth Of Kala képében. Kala, vagyis szankszritül idő, amelynek látszólagos relativitását dinamikusan mutatja be a dal. Hol megnyugtatóan halad előre, hol pedig épp csak csordogál. Itt a verze ismét gojirás, a refrén viszont megint olyasmi, amit eleddig tőlük nem hallhattunk. Valahogy szomorúságot áraszt a Gift Of Guilt, ahol a Duplantier – Christian Andreu párosra annyira jellemző tappingelés adja a dal gerincét. Alattomos szörnyeteg a Pain Is A Master: a bevezetése tökéletes, egyáltalán nem készít fel az elkövetkező rideg pusztításra, ami után viszont megint meglepő az az elmélázó rész, amely a tétel befejezését nyújtja.

A Born In A Winter akusztikus pengetéssel és Mario Duplantier lelazult dobolásával halad, szinte már-már nyugtató hatású, de persze nem a Gojiráról lenne szó, ha a vége felé nem eresztenék el a tornádót. És legvégül ott a záró The Fall, amely egy fojtottan zaklatott darab, vészjósló, tele váratlan váltásokkal, szokatlan témákkal.

A zenét mindenki kétféleképp értékeli: objektíven és szubjektíven. Objektíven nézve a Gojira még nem lépett kétszer ugyanabba a folyóba, ismét sikerült saját kereteiket szélesebbre tolniuk. Szubjektíven nézve viszont túl kevés a keményebb, örvénylőbb rész, emiatt is kedvencem a Terra Incognita és a The Way Of All Flesh. Az ugyanakkor mégis örvendetes, hogy ismét sikerült meglepniük, és ha lehet, csak még kiszámíthatatlanabbakká váltak. Valaki most már tényleg elhozhatná őket hozzánk is.