Lázba hoz-e valakit a világnak ezen a tájékán, hogy az ötödik Godsmack album nyitódala, a Cryin' Like A Bitch állítólag Nikki Sixxről szól, akivel a zenekar finoman szólva is nehezen találta a közös hangot a tavalyi CrüeFest 2 turné során? Nem hinném, de odaát még akkor sem árt egy kis szájkarate hype gyanánt, ha a The Oracle zsinórban már a harmadik album a massachusettsi bandától, ami a Billboard-lista első helyén nyit...

Amikor először láttam annak idején a Voodoo klipjüket, sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokra viszik majd, de mégis megcsinálták: a Godsmack az utóbbi évtized egyik legsikeresebb rockbandája lett Amerikában, összeladásaik közelítik a 20 millió példányt, és a frontember Sully Erna is igazi celebnek számít a jenkiknél. Európában sosem tartoztak az élvonalba, de nem is nagyon erőltették az itteni jelenlétet, és mondjuk ki bátran, az otthoni sikerek miatt simán meg is tehetik, hogy magasról tesznek az öreg kontinensre.

Mindez a Godsmack esetében azért bír különös jelentőséggel, mert minden ízében amerikai rockzenét játszanak amerikai gyökerekkel, amerikai hangzással, amerikai ízlés szerint – elsősorban az amerikai piacra, amerikaiaknak. Eleinte amolyan felszínesebb, gitárzúzósabb Alice In Chains kópiaként indultak sok poszt-grunge hangulattal (már maga a név is árulkodó...), aztán ahogy bejött a képbe a nu metal, úgy váltak ők is egyre szigorúbbá, döngölősebbé. Most már jó ideje azt az alapra vett, a mintaképekhez képest jócskán lebutított groove-os AIC – Metallica – Pantera ötvözetet nyomják, ami a The Oracle-ön is hallható, a stílus nem változik, ami nem is baj. Az már inkább, hogy a zenéjük a néhány kötelező kiugró dalt leszámítva most is ugyanolyan íztelen, mint eddig, és itt jön be a képbe az a tényező, ami mindig is a legjobban zavart a Godsmackkel kapcsolatban. A pár izgalmasabb, színesebb szerzeményen ugyanis egyértelműen hallatszik, hogy sokkal több rejlik bennük a puritán, végletekig szimpla dzsi-dzsi riffekre, tökegyforma középtempókra, kaptafa énekdallamokra építő témáknál. Mivel azonban jól bejött nekik ez a vonal, még csak meg sem kísérelnek kilépni a skatulyából.

Az említett Cryin' Like A Bitch a jobb pillanatok közé tartozik: beragad a fülbe, jó a tempója, Sully rekesztős, markáns hangja is ott van a szeren. Utána azonban zsinórban jönnek a teljesen kiszámítható egyen-Godsmack dalok, melyek egyformasága, illetve a csapat végtelenül száraz, szikár hangzása a The Oracle-t is ugyanolyan monoton egyhangúságba taszítja, mint akármelyik korábbi albumukat. A megkülönböztethetetlen, betonozós riffrengetegből kiugró pillanatok közé tartozik még a zsíros, herflivel is felturbózott Devil's Swing, a pofás refrénekkel ellátott Good Day To Die – Shadow Of A Soul kettős, de megnyerő a 6 és fél perces instru címadó zárás is, ahol végre mernek szabadabban variálni az ütemekkel. Az amerikai kritikusok által rendre kiemelt Love – Hate – Sex – Pain azonban nem több halvány Alice In Chains fénymásolatnál az eredeti összes mélysége és magával ragadó sötétsége nélkül, és a What If? is valami ilyesmi, csak kevésbé arcbamászóan, kicsit megtekertebb ritmusokkal. A Saints And Sinnerst, a War And Paint, a lendületesebb Forever Shamed-et és társaikat meg legszívesebben már egy perc után is léptetné az ember, annyira semmitmondó, mindenféle ihletettségtől mentes és arc nélküli dalok.

Ne hidd azt, hogy feltétlenül sárba akarom taposni a Godsmacket, mert tényleg meggyőződésem, hogy többre lennének képesek, mint amit a lemezeiken mutatnak. Fülbeötlő például, milyen jó kis dolgokat nyomat a háttérben Robbie Merrill basszusgitáros és az egykori Souls At Zero, Ugly Kid Joe dobos Shannon Larkin (a ritmusszekciójuk mindig is erős volt, az eredeti ütősük, Tommy Stewart azelőtt a Lillian Axe-ben játszott). Önmagában Sully hangja is tetszik, van benne erő és még a rengeteg staley- és hetfieldizmus ellenére is simán fel lehet ismerni, noha a dallamai elég kiszámíthatók. A producer Dave Fortman (Crowbar, Superjoint Ritual, Slipknot) bika soundot kreált nekik a stúdióban, szép a borító is, és ami jó a lemezről, az tényleg jó. Összességében azonban még mindig fájdalmasan egydimenziós a Godsmack, és gyanítom, hogy ez már nem is nagyon fog változni. Persze ettől még az Államokban ez a lemez is ugyanúgy milliós példányszámokban fogy majd, mint az eddigiek.