Igen, tudom: a demók még ígéretesek voltak, ám a Ghost, azaz Tobias Forge/Papa Emeritus/Cardinal Copia a 2012-es Infestissumam lemezzel eladta a lelkét az ördögnek, hogy cserébe bebocsátást nyerjen a poklok poklába, a mainstream zenék világába. Együtt tudok érezni azokkal, akik úgy gondolják, a Pápa, vagy most már inkább Bíboros elárulta az „ügyet", bármi is legyen az, pálfordulása és behódolása pedig vállalhatatlan a magára valamit is adó, igazán gerinces és elvhű, a Ghostot eleve gyanakodva szemlélő rockhívő számára. Manapság már olyanok is viselnek Ghost-pólót és hallgatják a lemezeiket, akik olyan messze állnak a valódi okkult rocktól és metaltól, mint Makó Jeruzsálemtől, ez pedig különösen fájó. Ha másért nem, hát ezért biztosan falusi plébánossá, vagy nem is, inkább ministránsfiúvá kellene lefokozni a Pápát, hogy aztán kukoricán térdepelve gyónja meg bűneit napjában háromszor.

Persze mindez hazugság, remélem, átjött az irónia. A Ghost ugyanis olyan eszelősen szuggesztív imázzsal, olyan végletekig kimunkált koncepcióval robbant be a köztudatba anno, ami eleve rocksztárságra predesztinálta. Egy olyan karaktert, mint Papa Emeritus, az Isten – akarom mondani, az ördög – sem tudna megmenteni attól, hogy az egyetemes popkultúra integráns részévé váljon, szóval tényleg menthetetlenül korlátolt, aki nem látja, hogy eredendően erre ment ki a játék. A főideológus Forge kezdettől fogva azon munkálkodott, hogy olyan jelentőségű (anti)ikont kreáljon, mint Marilyn Manson óta senki, és ezáltal annyi embert érjen el, amennyit csak lehetséges, szóval az underground hősként való nyűglődés eleve nem volt opció.

Ehhez nyilvánvalóan szükség volt arra, hogy a bigott amerikai kereszténységre frászt hozó, egyébiránt teljesen ártalmatlan és önironikusan kikacsintó okkult imázs a lehető legmesszebbre vigye a Ghost hírét, illetve az amúgy sem túl nehezen emészthető zenei oldal konzekvensen finomodjon és váljon egyre könnyebben befogadhatóvá azok számára, akik nem feltétlenül hasító riffekkel kelnek és fekszenek. Nincs ezzel semmi baj, hiszen ilyesforma korszakos egyéniségekre, mondhatni rocksztárokra a 2010-es években is szükség van, a Ghost esetében pedig ez a folyamat egyáltalán nem vált a muzsika kárára. A pápából bíborossá transzformálódott, jelenleg elvitathatatlanul King Diamondos fazonú vezér okosan lépked felfelé azon létra fokain, amit ő maga támasztott a falhoz. A kezdeti, némi doomos ízzel fűszerezett hard rocktól eljutott a retro pop/rock-témákig, ám mindezt úgy tette, hogy mindvégig a saját, jól körülhatárolt világán belül maradt, ennek pedig az lett az eredménye, hogy a jellegzetes Ghost-íz ugyanúgy megmutatkozik az új album legkommerszebb témáiban is, mint például az első lemez Ritualjában.

Ugye, az nem volt kérdés senki számára, hogy a slágergyűjtemény Meliora sikere, a Grammy-díj és a Popestar EP Square Hammer dala vegytiszta poplemezt fog eredményezni negyedik nekifutásra? Ezt gondoltam az első kislemez, az engem minduntalan Ozzy Bark At The Moon-korszakára emlékeztető Rats hallatán, az ABBA örökségét retro-rockba oltó, vokálgazdag Dance Macabre pedig a maradék kétséget is eloszlatta volna, ha egyáltalán lett volna ilyesmi bennem. Ehhez képest a teljes anyag kissé más képet fest a Bíboros elképzeléseiről. Egy biztos: Forge kiváló dalszerző, aki baromira érzi a fogósság mibenlétét, de ezúttal úgy tűnik, hogy teljesen beleszerelmesedett önmagába, ami elhomályosította a józan ítélőképességét. Gondolom, Tom Dalgety producer feladata lett volna, hogy kordában tartsa a svéd kreativitását és egóját, aki egyszerre akart popzenét írni és experimentalista vizekre evezni. Nos, a brit szakember valószínűleg nem nőtt fel eléggé a feladat eme részéhez, minek következtében a Bíboros két szék közé esett. Nem nagyon, de annyira igen, hogy egy-két év múlva azért fájlalja majd kicsit öreg csontjait.

Akad ugyanis néhány őrületes túlzás a Prequelle albumon, amit nem tudok megérteni: először is, egy nettó 42 perces játékidejű Ghost-korongra hogy a pokolba kerülhetett három instrumentális darab, összesen 13 percben? Értem én, hogy inspiráló a Queen meg a Pink Floyd, azt is elismerem, hogy az analóg hangzású szintikre építő, progrockos Miasma elsőrangú hangszeres tétel, amit óriási szaxofonszóló koronáz meg, de kérdem én: biztos, hogy erre kíváncsi a Ghost hallgatósága? A másik két téma közül a lemezt felvezető Ashes még csak-csak elmegy, mert rövid, de a Helvetesfönster hat percére semmilyen magyarázatot nem lehet találni (pedig itt állítólag az Opeth-főnök Mikael Åkerfeldt az egyik Névtelen Kísértet). Nem ez a megfelelő platform filmzenét komponálni, Forge úr, ha a Billboard-listán is szeretne csücsülni! Mert ugye a a friss dalcsokor nagyobbik fele azért abba az irányba mutat. A hét vokális darab közül bármelyik lehetne sláger egy normális világban, amennyiben eltekintünk az elmúlás és a halál tematikáját boncolgató, lazán koncepciózus jellegtől. A Rats mellett a masszívabb hangzású Faith képviseli a viszonylag keményebb oldalt, de a himnikusan refréncentrikus Witch Image is rockos. A See The Light lassan hömpölygő, epikus megfogalmazású darab, amiben a billentyűs hangszerek dominálnak. Ez egyébként jellemző az egész Prequelle-re, a fekete-fehér klaviatúra a legtöbb dalban hangsúlyosabb szerephez jut, mint a gitárok. Teátrális elemekért sem kell a szomszédba menni, ami nem meglepő, lévén a Meliora Deus In Absentia tétele elég jól körvonalazta, mi várható ezen a téren: a grandiózus Pro Memoria vonósokkal és zongorával ellátott percei olyanok, mintha a Queent összeeresztették volna a korai Alice Cooperrel és a Savatage leginkább musicales pillanataival. Az albumot záró, orgonás Life Eternal is hasonló hangulatú, bár a színpadiasság itt azért nem annyira erős.

Természetesen van a korongnak deluxe változata is, ezen két dallal több található, és persze a hagyományokhoz hűen mindkettő feldolgozás: a Pet Shop Boys It's A Sin dala ugye valódi szintipop-klasszikus, amihez nem sikerült ezúttal sokat hozzátenni, Leonard Cohentől a kevésbé nyilvánvaló Avalanche viszont érdekes lett így, ghostosítva, szóval ezek is inkább erősítik, semmint oldják a lemez ellentmondásosságát.

Bár zenei szempontból a Prequelle kifogástalan munka, hangszerelését és letisztultságát tekintve pedig egyenesen az eddigi legkomolyabb, legérettebb Ghost-anyag, mégis hagy némi hiányérzetet maga után. Kellett volna még két jó dal ellensúlynak, és akkor nem az előző három anyagnál minden esetben fellelhető koherencia látta volna kárát a Bíboros túltolt önmegvalósítási ambícióinak. Viszont így is nonstop forgatom, de ez már csak ilyen...