Úttörő vállalkozásról beszélünk, egy szempontból legalábbis mindenképpen: a Van Canto agytrösztje, Stefan Schmidt által grundolt Frostbite Orckings szimbolikus értelemben garantáltan sokak megtestesült rémálma, lévén ez az első olyan metállemez, amit bevallottan, teljes egészében mesterséges intelligencia segítségével, hús-vér zenészek nélkül raktak össze, aztán odaállt mögé a műfaj egyik vezető kiadója. Vagyis nemcsak a borítót meg az animált klipeket, de a decemberben megjelent The Orcish Eclipse-en hallható dalokat is az AI formálta ki, nyilván a civilben az e szektorban gályázó Schmidt által legyártott saját mintákból. Vagyis természetesen nem mások riffjeit, megoldásait szintetizálták.

A fentiekből következő, szinte kötelező, luddita kocsmai moralizálgatást szeretném megspórolni – a technikai fejlődés természetes dolog, és magától értetődően nem attól érkezik el hirtelen a Terminátor, hogy a ChatGPT meg a Midjourney villámsebes felfutása, köztudatba robbanása miatt hirtelen Lenke néni és Taki bácsi is ráébredt az ipar legkülönbözőbb területein évtizedek óta zajló folyamatok létére. A Frostbite Orckings ilyen szempontból első fecske, és lehet, hogy ebből ebben a formában még nem lesz nagy durranás, de a VR-dolgok fejlődésével párhuzamosan ostobaság lenne olyat állítani, hogy nincs ebben az egész vonalban bőven növekedési potenciál meg üzleti lehetőség. A szellem ezzel a legkonzervatívabb zenei műfajban is hivatalosan kiszabadult a palackból.

Nem véletlenül írok legkonzervatívabb műfajt, hiszen erősen véleményes, 2024-ben mennyire piacképes az elkészült termék egy olyan stílusban, ahol sokan még ma is nemhogy a mesterséges intelligenciára, de a koncerteken szóló gépi mankóvokálokra, az elektronikus effektekre, a programozott dobokra, sőt, akár a szintetizátor alkalmazására is aljas szentségtörésként és árulásként tekintenek. Ettől még természetesen a szakma vígan él a technikai könnyítésekkel, maximum letagadja, a rajongók meg úgy tesznek, mintha nem gubbasztana ott a szoba közepén a nagy, dagadt elefánt. Biztos ennek a hozzáállásnak is van valami értelme, bár nekem még nem sikerült megfejtenem, mi az.

És hogy milyen is a Frostbite Orckings? Valahol szomorú ezt mondani, de ha nem tudom, amit tudok, igazából magamtól nem feltétlenül mondtam volna meg, hogy ez egy AI-generált lemez. Ez pedig sajnos nem azt mutatja, hogy Schmidt korszakos zseni – mert nem az –, hanem a műfaj jelenlegi állapotáról állít ki meglehetősen szomorú bizonyítványt. A warcraftes-warhammeres kiber-orkkirályok muzsikája összességében leginkább talán bömbölős-zúzós, de dallamos viking metálként jellemezhető: digitálisabb, modernebb megszólalású, mint mondjuk az Amon Amarth, de stílusában leginkább ezen a csapásvonalon mozog, itt-ott szimfo-színezésekkel, filmzenés bombaszttal, máshol sörlocsoló germán fesztiválokra kívánkozó, csűrdöngölős-nagyívű-ragadós kórusokkal. Önmagában nincs benne semmi különösebben érdekes vagy egyedi, totál középutas az egész – pont olyan, mint amikor egy hús-vér zenészekből álló német, svéd, svájci, osztrák, görög satöbbi banda vegyíti össze az európai metálpiacon épp kelendő tutiságokat, aztán hadd szóljon. És ha kellően látványosan pózolnak ehhez a promóciós fotókon, netán kitalálnak hozzá valami érdekesebb imázst, bőven benne van a pakliban, hogy a közönség rá is harap, aztán a következő szezonban már turnén találják magukat a Sabaton, a Powerwolf, az említett Amon Amarth vagy az Arch Enemy egyik vendégeként.

Nos, a Frostbite Orckingset borítékolhatóan ugyanazok fogják majd a leghangosabban köpködni, akik totálisan ugyanezeket a dalokat keblükre ölelnék négy marcona, szakállas északi harcos meg egy filigrán billentyűs-vagy-basszusgitáros-vagy-akármilyen-hangszeres lány előadásában. A zenét ugyanakkor ezzel együtt sem mondanám hallgathatatlannak, az Orcs Don't Cry, a We Navigate vagy a Feel The Night ráadásul kifejezetten gyorsan beülnek a fülbe. Ugyan a szoftveres intelligencia gitárszólókat nem álmodott a muzsikába, voltaképpen ez egy „így játszotok ti"-típusú anyag lett. Nagyon banális, nagyon középutas, de ismétlem: rengeteg, a mai színtéren sikerrel működő, a Nuclear Blast, a Napalm, a Century Media és társai istállójában dolgozó valódi csapat saját kútfőből sem jobb ennél, Alessandro Del Vecchio meg a Frontiers könnyedebb vonalon futószalagszállított projektjeiről már nem is beszélve. Biztosak lehetünk benne, hogy ott semmilyen szinten nem vonják be a folyamatokba az AI-t akár abban az értelemben is, mint itt Schmidt? Különösebben nem érdekel a dolog, de az elkészült művek színvonala alapján nem mernék egyértelmű nemmel felelni a kérdésre.

Most tehát itt van nekünk a The Orcish Eclipse. Semmilyen tekintetben nem kiemelkedő, de mint írtam, távolról sem hallgathatatlan, és akár tetszik ez valakinek, akár nem, a maga kategóriájában első versenyző. De korántsem az utolsó. Tessék szépen belenyugodni, hogy innentől fogva, különböző formákban és permutációkban, más körítéssel, netán valódi zenekarok munkáiba injektálva bőven kapunk majd még ilyesmit. És biztos vagyok benne, hogy azok között már lesznek az egérszürke átlagnál jobbak is.