„It came in a flash / It came out of nowhere / It happened so fast / And then it was over" – adja meg a rá jellemző, mindent elsöprő szenvedéllyel Dave Grohl az új Foo Fighters-album alaphangulatát egy pattanásig feszült, mégis pozitív erővel telített arénahimnuszban, és gyakorlatilag menthetetlenül be is ránt vele. Mint már a címből, illetve a Rescued indításából is sejthető, a Taylor Hawkins váratlan és tragikus tavalyi halála, illetve Dave édesanyjának néhány hónappal későbbi elveszítése által ihletett But Here We Are nem elsődlegesen gyász-, hanem gyászfeldolgozó album. Ennek megfelelően ez alighanem a lehető legegészségesebb megközelítésű anyag, amit két haláleset után elkészíthetett a csapat. Mellesleg pedig az egyik, ha nem egyenesen a legjobb lemezük is egyben.

Többször is elgondolkodtam, vajon mit lépnék erre az albumra, ha csak a dolgot önmagát nézném, és nem ismerném a hátteret. Mindig arra jutottam: valószínűleg ugyanerre. Bár mindig is nagyon nagyra tartottam személyesen Dave-et és – szerelem nélkül ugyan, de – kedveltem a Foo Fighterst, az utóbbi jó néhány lemezük pár igazán ihletett pillanattól eltekintve összességében elég céltalan volt. Most viszont óhatatlanul is visszaköltözött a zenéjükbe a dráma, mélyre hatolnak a dalok, megpendítik azokat a bizonyos húrokat odabent. Minden pillanatban hallatszik, hogy ez itt most nem pusztán a következő kellemes, de alapvetően mégis inkább csak kötelezően kipipálandó anyag a diszkográfiában, amivel megint lehet két-három évig turnézni, hanem valóban jelentős állomás a zenekar történetében.

Cseppet sem lepett meg, hogy ennyire személyes háttérrel Grohl hosszú szünet után a dobok mögé is beült. Vagyis teljesen házon belül jártak a dolgok végére, Josh Freese-t csak azután vonták be a zenekari dolgokba, hogy már elkészült az album, és eljutottak a következő lépcsőfokra. Nem is hiszem, hogy bárkit közel lehetett volna engedni ezekhez a dalokhoz, érzelmileg ugyanis tényleg kifejezetten súlyos album a But Here We Are, e téren gyakorlatilag az összes eddigi Foo Fighters-lemezen túltesz. Minden dalt, minden szöveget beleng az elmúlás, a halál, az elengedés témaköre és hangulata: ha nem is lineárisan, de végigjárjuk a gyász tankönyvi fázisait ebben a tíz dalban, ami nem feltétlenül kellemes élmény, ám rejlik benne valami határozottan felemelő és megtisztító. Mondjuk ki, nagyon szép és méltó ez az egész így, ahogy van. És még a megterhelő pillanatok dacára is egyértelműen ott a dalokban a fény az alagút végén.

Utóbbiban természetesen a zenekar legendás dallamérzéke is nagy szerepet játszik, ugyanis ennek köszönhetően még a legmélyebben bánatos, lehúzós pillanatok is gyorsan fülbe ülnek. A Rescued azonnal ragad, a power-pop Under You vagy a szomorkás Hearing Voices is tökéletes Foo-himnusz, a Nothing At Allban mintha csak a The Romanticsszel jammelnének, a címadóra pedig már az első hallgatás után is csúcspontként emlékszik vissza az ember. Egyenesen briliáns, ahogy az elfojtott feszültség még a refrénnél is csak majdnem robban itt, ilyesféle hangulati egyensúlyozást tényleg nem semmi bravúr véghez vinni. A lemez utóbbi képességét külön is muszáj kiemelnem, ugyanis még csak gyanúja sem merülhet fel túlhajtott giccsnek, kirakatba kitett ingmegtépésnek – márpedig ezt a csapdát nem egyszerű ám elkerülni egy efféle anyagnál... Itt ehhez képest az olyan lassú-szomorkás dalok is egyszerűen csak emberiek, mint a The Glass vagy a Beyond Me. De még a Dave 17 éves lánya, Violet vokáljaival megerősített Show Me How sem érződik túlzásnak, hanem épp ellenkezőleg, kifejezetten megindító. A tízperces, a '70-es évek pszichedeliáját a Foo Fighters jellegzetes garázsrockos hangulataiba vegyítő, monumentális The Teacher eposz pedig egyenesen a zenekar valaha írt egyik leghatalmasabb dala. A lelassulós középrész Dave fátyolos énekével és a melankolikus gitárhangokkal nettó libabőr, ahogy van, a záró, elkeseredett goodbye-ok pedig aligha hagynak majd bárkit is érintetlenül, főleg, hogy rögvest utánaküldik a záró Restet. Utóbbi egyszálgitáros merengésből disszonáns, gerjedős '70-es évekbeli elszállásba torkolló fináléja után tényleg nehéz szóhoz jutni.

Nem lehet mindig feltenni a But Here We Are-t, mert óhatatlanul is rátelepszik a hallgatóra, de innentől kezdve érzésem szerint megkerülhetetlen lesz, ha valaki neadjisten hasonló élethelyzetbe kerül, mint Dave. Egyértelmű, hogy itt és most ki kellett adni magukból ezt az albumot, mert különben nem lehet folytatni, nem lehet továbbmenni egyenesen előre. Márpedig ezekben az élethelyzetekben ez az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy ne őrülj meg és ne rokkanj bele a történtekbe. Le a kalappal előttük, hogy ilyen intelligens, őszinte, józan módon sikerült megugraniuk ezt az elképesztően nehéz akadályt. (Ugyanezért lett egyébként annyira erős az új Depeche Mode is, pedig ott sem vártam már semmi igazán jelentőségteljeset.) Teljesen indokoltnak érzem azt a bizonyos egy pont pluszt, amit jelöltem a dobozkában.