Emlékszem, amikor először találkoztam a metalt szimfonikus zenével keverő zenekarokkal, úgy ugrált a szemöldököm fel-alá, mint Jim Carrey-nek az Ace Venturában. Therion, Nightwish, Dimmu Borgir vagy Septicflesh, hogy csak néhányat említsek, mind teljesen lenyűgözött, bár sokszor nem annyira magával a zene minőségével, mint inkább azzal a totális kreatív szabadsággal, amit e két, igencsak eltérő zenei műfaj keresztezése szült. Aztán ahogy egyre népszerűbbé vált az új irányzat, úgy kezdtek el penészmódra terjedni a szimfo-black-, szimfo-death- és egyéb szimfo-akármi bandák, ezzel együtt pedig a szemöldököm is a helyére került, és helyette a szám állt neki egyre szélesebbeket ásítani. Pedig mind közül talán még a nagyzenekari halálmetal mutatkozott a legérdekesebbnek, hiszen ki tudna elképzelni botrányosabbat Haydn és az Obituary keresztezésénél? Esetleg egy Wagner-Death kombó? Valamiért azonban csak nagyon ritkán működik ez a szépcsúf kreatúra, ám akkor is inkább lebutított, rágógumi-filmzenés death metalról beszélhetünk, aminek a vége rendszerint felemás.

E területen a már említett Septicflesht tartom az egyik, ha nem a legjobb csapatnak, náluk rendszerint mind a nagyzenekari, mind pedig a fémhangszeres szekció első osztályú muzsikát produkál, és még a a zenei egység is megmarad. A színtér másik nagy játékosa az olasz Fleshgod Apocalypse, egy eleddig csak szrányait bontogató leviatán, amely az ébredése óta eltelt kilenc év során sikeresen osztotta meg a metalos társadalmat. Eddigi három lemezüket én sem tartottam ugyan kiemelkedőnek, de azért a kezdetektől érezni lehetett a csapatban a potenciált, amit azonban valamiért csak nem akartak kibontakoztatni. Most itt a negyedik mű, és bár a King az eddigi legprofibb és legösszeszedettebb lemezük, azért még nem sikerült teljesen levedleniük egy-két zavaró gyengeségüket.

A King címszereplője mi magunk vagyunk, vagyis a jobbik felünk, ami becsületes, bátor és erős, maga a zene pedig egy olyan világban játszódik, amely derékig tocsog a korrupcióban és erkölcstelenségben, egyszóval az olaszok nem szaladtak messzire inspirációért. A témából adódik a heroikus, fennkölt él, és a King hallhatóan pont ezt az utat akarja végigjárni, ami félig-meddig sikerül is neki. A gond csak annyi, hogy a dalok hamar egysíkúvá válnak. A nyitó Marche Royale rövidke intrója egyfelől kellően megadja az alaphangulatot a lemezhez, másfelől viszont roppant sablonos, mintha egy történelmi stratégiai videójáték bevezető muzsikáját hallanánk profi, de mégis műanyagízű kivitelben. A folytatás valamivel jobb. Az In Aeternumban javul valamelyest a nagyzenekari produkció színvonala, s ezzel át is evezünk a korrekt, de klisés filmzenék világába. Ez a dal egyébként azon kevesek közé tartozik a lemezen, amelyeknél a deathes oldal erősebb, mint a szimfonikus. Paolo Rossi egész pofás énektémát hoz, és a zenei arányokkal sincsenek különösebb problémák, a nagyzenekari rész szépen belesimul a banda zúzásába.

A Healing Through War némileg visszavesz az iramból, de sajnos ettől még nem lesz érdekesebb a dolog. Az olaszok mindent bevetnek, amit szorgalmas diákként az évek során kitanultak mestereiktől: van itt morcos kiállás, az éterig felnyúló gitárszóló, staccato riffelés, és egy ponton még a zongora is bekapcsolódik a buliba, szóval elvileg nem kéne, hogy elpilledjek a dal hallgatása közben. De mégis hamar elveszítem az érdeklődésemet, mivel az egész egyszerűen sótlan és üres, mint egy jobb sorsa érdemes tévésorozat, amelyben ott a potenciál, de végül az istenért sem sikerül kiemelkednie a tömeggyártott halmazból, és végül szépen el is kaszálják. A Kinget néhányszor bizony én is elkaszáltam menet közben... Bombasztikusnak szánt, de inkább csak üres fülkápráztatás a The Fool, amely máskülönben a lemez egyik nagy slágere. A Dream Theater világát idézi a Cold As Perfection nyitánya, ami aztán méltósággal hömpölygő lavinaözönné válva töri magának az utat a hallgató felé, és nem is sikertelenül. Ez a sötétebb megközelítés sokkal jobban áll az olaszoknak az eddigi, 18. századi maszkabálokat idéző, tinglitangli giccsbarokktól, ami az album nagyrészét jellemzi. Mondjuk sokat emel a dal minőségén Veronica Bordacchini felhők alját karcolgató szopránja is, kár, hogy mindössze három dalban használták ki az énekeshölgy figyelemreméltó hangi adottságait.

A Mitra igencsak közepes death metalos darab, a Paramour (Die Leidenschaft Bringt Leiden) viszont végre egy érdekes tétel: Bordacchinié a terep, aki Goethe A szenvedély trilógiája című verséből énekel el egy részletet zongorakísérettel, ohne elektromos gitár vagy duplázó. Amilyen meglepő próbálkozás ez, épp olyannyira önismétlés az And The Vultures Behold, ahol tényleg nem hallani semmi újat vagy különlegeset, habár azt azért meg kell jegyezni, hogy Rossi tényleg a lelkét is kiénekli. Kellemes, de nem több a Gravity sem, ahol a horzsoló gitároké a főszerep, a nagyzenekar viszont itt is inkább csak díszítésként funkcionál, az A Million Deaths pedig az ablum egyik legmasszívabb darabja, de ez meg jobbára csak standard zúzda, amit szerencsére a jól elkapott váltások és a riffek köré felfűzött zongorakíséret úgyahogy kirángat az szürkeségből. A Syphilis remek lezárás lehetett volna, de outróként a zenekar végül a King névre keresztelt zongoradarabot választotta, ami sajnos túl jellegtelen és emiatt felesleges is ide.

A hangzás egyébként vérprofi, mint ahogy a külbecs is rendben van, csak hát az a fránya tartalom ne lenne annyira felemás. Nem könnyű megítélni a Kinget: a banda rajongóinak valószínűleg ez lesz „A" Fleshgod Apocalypse-album, akik viszont eddig sem ismerték a csapatot, azokat ez a negyedik korong aligha fogja meggyőzni. Pedig ismétlem, korántsem rossz a King, és még lélektelennek sem nevezném, egyszerűen csak pont az hiányzik belőle, ami az egyik fő témája lenne az egész lemeznek: a bátorság, hogy több legyen annál, mint ami.