A német Exumer korrekt harmadvonalas csapat volt anno a '80-as évek végén. Bár sosem tudtak felkapaszkodni még csak a teuton élvonalba sem, mindkét akkori lemezük jó kis szögletes cucc, amelyeket leheletnyi porosságuk ellenére a mai napig szívesen hallgatok. Személy szerint a kettes sorszámú Rising From The Sea-t komálom igazán, de a debüt Posessed By Fire sem volt rossz. Hamar kifulladt azonban a brigád, így harmadik korong már nem is született, a csendet pedig jó két évtizeddel később törték meg. 2009-es visszatérésüket követő első anyaguk, a Fire & Damnation 2012-ben totál elment mellettem, így a friss The Raging Tides kapcsán már most elmondható, hogy jobb lett elődjénél.
Tulajdonképpen semmi gond nincs a négyes Exumerrel: korrekt, bár újdonságot vagy különösebb izgalmat nem hordozó dalokkal van tele, amelyek mindegyikében van egy emlékezetes refrén, riff vagy gitárdallam. Ha sarkítanom kéne, azt mondanám, hogy míg a klasszikus időkben az Exumer az elsőlemezes Slayer-féle thrasht tolta, addig a The Raging Tides leginkább egy némileg lebutított Exodusra hajaz. Egyrészt Mem von Stein orgánuma is idézi kissé Paul Baloffot, a csapat riffelése pedig végképp tükrözi az H-Team hatását, csak éppen hangsúlyozottan tufább formában. Hatalmas, önmagukba visszakanyarodó szóló-orgiákat tehát továbbra se keress az Exumernél, pofás riffekből azonban náluk is akad néhány.
A bónuszokkal együtt is mindössze tizenkét tracket rejtő lemezanyagot nem nyújtották túl, ami csak előnyére válik, hiszen így végig szórakoztató tud maradni, az ember pedig arra sem érez késztetést, hogy a léptetőgomb után nyúlkáljon. Miért is tenné, amikor már a nyitó címadó több mint meggyőző, a Catatonic refrénje egyszerűségében is beleül a fülbe, a kissé nyakatekert, slayeres Welcome To Hellfire pedig aprít rendesen. Mindez pedig így megy tíz nótán keresztül, hogy a végére megkapjuk a Pentagram Forever My Queenjének feldolgozását, valamint a Hostage To Heavent, a Grip Inc. első lemezének emblematikus dalát. Az pedig, hogy az Exumer játssza, tényleg maximálisan indokolttá teszi a kultikus jelzőt.
Nem kihagyhatatlan alapmű a The Raging Tides, és az is biztos, hogy húsz év múlva a Klasszikushockban sem fogsz találkozni vele, de vitán felül becsületesen összerakott, erős és szórakoztató anyag. Old school thrashereknek pedig abszolút kötelező.