Ne áltassuk magunkat: az ír Dread Sovereignre a potenciális vevőkör a Primordial frontember Alan Averill Nemtheanga neve miatt fog felfigyelni, nem pedig azért, mert a zenekar bemutatkozó albuma új megközelítést kínálhat a doom metalban. Pedig nem túlzok, ha azt mondom, akár ez utóbbi megállapítás is helytálló lehet. Persze nem egy vadonatúj koncepcióról van szó a DS esetében, mégis – akár a minap vesézett The Wounded Kingsszel való összevetésben is – szembetűnően kiviláglik, hogy ebben az ortodox szabálykönyv szerint működő műfajban is mennyire eltérő elképzelések mentén dolgozhat két, hasonszőrű társulat. A szövegi koncepció összefonódását az említett zenekarok között én inkább a véletlen számlájára írom: bizony, a Grál-hívő katárok tragikus sorsa megihlette Nemtheangáékat is. A drámai hangvételhez azonban itt egy lényegesen szellősebb muzsika társul.
Lehet ennek az elsődleges oka, hogy itt trió formációról beszélünk, amit nem is fednek el az alkotók mindenféle stúdiós trükkel – itt valóban egy bőgő, egy gitár és egy dob szól, plusz az ének, ennyi elég is kell legyen. A dobok mögött szintén egy Primordial-zenész, a nagyszerű Simon „Sol Dubh" O'Laoghaire ül, a gitáros viszont fekete lónak tűnik: az ismeretlen muzsikus mindösszesen a talányos Bones néven szerepel. Ha bárkiben is kétségek merültek volna fel, a lánglelkű Alan Averill itt is uralja a produkciót, hangja és az általa kezelt basszusgitár, kiegészülve a dobok ostorcsapásszerű dübörgésével, teljes egészében meghatározza az All Hell's Martyrson prezentált képet. Mert bizony a gitár szerepe a Dread Sovereignben legfeljebb a díszítésekre, esetenként a hangzás kiteljesítésére korlátozódik, kézzelfogható témákat ez a hangszer alig hoz. Akik pedig így nem tudják elfogadni a doom metalt, azok messze kerüljék is el a lemezt.
Otromba Janus-arcát mutatja olykor az anyag, hiszen a gitár szándékolt (?) partvonalra helyezésével a zene gyakran fület bántóan kiüresedik, Nemtheanga mindent felülíró jelenléte azonban akkor is magasba rántja a csatabárdot, amikor az a porba hullni látszik. Hájjal keneget, amikor úgy szólal meg, mint legkedvesebb Primordal albumomon, a Spirit The Earth Aflame-en, de bámulatos torkának minden regiszterét bőven megismerhetjük itt. Döbbenetes erejű csúcspont a tulajdonképpeni zárótétel, a Cathars To Their Doom, ahol kézzelfoghatóan átélhetjük a katárok ellen irányuló vallási düh hisztériáját, és Bones is kimutathatja végre a foga fehérjét. A lemezt betetőző, negyedórás hömpölygés viszont inkább tűnik egyfajta félkész kísérletnek, ambient tájak felé is perverz vonzódást mutató jövőkutatásnak, mint katarzist pumpáló konklúziónak. Zömmel azonban jól szórakozom, még ha a 67 perces össztáv riasztóan is hat.
Nem hiszem, hogy a jó Alan Averillnek éppen az én hátba veregetésemre volna szüksége, de elmondom azért: ez egy piszkosul erős nyitány a frontember saját szellemi termékének tekinthető Dread Sovereign számára. Ennek a történetnek – hasonló szellemben – folytatódnia kell!
A Dread Sovereign november 9-én Budapesten koncertezik a Procession és a Magma Rise társaságában. További részletek itt.