A Dragonforce-szal kapcsolatos alapélményem a 2007-es The Black Crusade turné bécsi állomása volt. Akkor és ott papírforma szerint akár csúfosan fel is sülhettek volna Sam Totmanék, ám játszi könnyedséggel elővezetett, abszolút poénra vett műsorukkal lazán az ujjuk köré csavarták a Machine Head, a Trivium meg az Arch Enemy kedvéért érkezett, talpig feketébe öltözött Gasometert. Ezzel nagyjából párhuzamosan a Guitar Heróban is nagyot robbant a Through The Fire And Flames dal, és a csapat szabályosan a mennybe ment. Az amerikai és brit aranylemezek meg az említett számra eső többszázmillió megtekintés közepette még az énekescsere sem tudta őket megrogyasztani. Mostanra pedig egyértelműen felnőttek a színtéren azok a csapatok is, akik ha nem is a Dragonforce köpönyegéből bújtak ki, de zenében, imázsban egyaránt nagyon sokat merítettek tőlük.

A zenekar eközben öt éve nem adott ki albumot, és most a Warp Speed Warriorsszal hivatottak visszatérni a reflektorfénybe. Ahogy nézem, eléggé megosztó a lemez mindenfelé, a vélemények a hozsannázástól a szégyentelen legyalázásig terjednek – eközben én a magam nem-rajongó fejével összességében azért nem hallok itt többet vagy kevesebbet egy jellegzetes Dragonforce-lemeznél. Fél évtized után persze nem lehet ugyanott folytatni, mint legutóbb (főleg, hogy Frédéric Leclercq távozásával ugye egy fontos embert is elveszítettek azóta), ennek megfelelően egyértelműen változatosabb ez az album, mint mondjuk az utolsó Extreme Power Metal. De azért semmi olyan nem szerepel rajta, amitől most bárkinek is a szívéhez kellene kapnia.

Igen, tény, hogy a meggyorsított AOR/soft rock slágerként induló, majd csordavokálos, teátrális-kosztümös himnusszá fejlődő Space Marine Corps még a minden tekintetben maximum fölé pörgetett imázsú Dragonforce-tól is igen erős túlzásnak tűnik. A vezénylős-menetelős-felelgetős betét nagyon sok és elég kellemetlen is, de mindenki tartsa észben, hogy ez azért összességében sosem volt egy karót nyelt csapat. A zenélést mindig is nagyon komolyan vették, de önmagukat egyáltalán nem, és van, ami működik ilyen könnyed megközelítés mellett, más meg nem. Ez speciel nem. Ugyanígy véleményes lehet a két változatban, Elize Ryddel és nélküle is hozzáférhető, táncos lüktetésű Doomsday Party leginkább talán diszkó/AOR/heavy metal hibridként leírható egyvelege is. Ez viszont garantáltan akkor is a füledbe ragad, ha amúgy a hátad közepére sem kívánnád, vagyis tetszik vagy sem (nekem nem nagyon), igencsak professzionálisan megírták.

A lemez gerincét persze azért így is a Dragonforce-tól megszokott gyors, gyorsabb és még gyorsabb, csillagharcos-videójátékos gitár- és billentyűpárbajokkal, hol visszafogottabb, hol pohárrepesztő Marc Hudson-énektémákkal ellátott tételek képezik. Mindjárt a nyitó Astro-Warrior Anthem is egy taurinnal és ginzenggel telenyomott kávéban térdig gázoló, hősies anime-power/speed induló egészen brutál Herman Li-virgákkal, jó is nagyon, csak baromira elhúzzák. Majdnem hét helyett elég lett volna maximum öt percben kifejteni... A Zelda videójátékok által ihletett Power Of The Triforce viszont telitalálat, talán az egész lemez legjobbja. De nem marad el sokkal mögötte a szintén leheletnyi szintis-eurodiszkós fűszerrel megszórt Burning Heart vagy a hangulatos intróból kibontakozó Killer Queen sem. A fanatikusok a Pixel Prison blastbeates-csillagharcos vágtájától is garantáltan a gatyájukba élveznek majd, csak aztán sajnos ezt is túlhúzzák Hermanék. A Kingdom Of Steel popballadája viszont borzasztóan szirupos és giccses, és a bónuszként felpakolt, Taylor Swift-véle Wildest Dreams is jobb eredetiben.

Mint a fentiekből is leszűrhető, van, ami elvitathatatlanul erős ezen az albumon, de azért nem nevezném csont nélküli mesterműnek. A lejátszási számok alapján viszont a Dragonforce-nak továbbra sem kell kegyelemkenyér után néznie, szóval tök mindegy, mit írok, és nyugodtan adhatok nekik egy hetest.