A Dorothy egy gyöngyösi rocktrió, amelynek érdekessége, hogy kizárólag fiatal hölgytagok alkotják, ami – valljuk be – még 2014-ben is egyértelműen kuriózumnak számít. A kiadói promószöveg szerint a lányok pörgős, punkos rock'n'rollban utaznak, és tulajdonképpen mindez meg is felel a valóságnak. A dalok húzósak, dögösek, mindez pedig elsősorban a jó soundnak és Klo feszes dobolásának köszönhető. Itt bizony nincsenek túlbonyolítva a dolgok, de ebben a műfajban ez nem is feltétlenül alapkövetelmény. Bár a Dorothy leginkább a Road társaságában játszott sokat, legfőbb hazai hatásnak mégsem őket érzem, hanem sokkal inkább a Junkiest. Mind a dalok, mind az énektémák, de még a szövegek is Barbaróék dolgaira hajaznak, épp csak kicsit metalosabb az összkép, elsősorban a zorkóbb riffelésnek köszönhetően.

Nézzük tehát először a pozitívumokat! A Fejjel lefelé tényleg nagyon megdörren, a gitár hasít, a bőgő is kellemesen dohog és a dobsound is nagyon rendben van. Mindez persze elengedhetetlen ehhez a muzsikához, hiszen a gyenge hangzás simán kiöli a dögöt az ilyesfajta zenéből. Aztán kellenek még a fogós, hatásos dalok, melyek mellé szintén pipa kerülhet a Dorothy esetében. A nyitányként szereplő, punkos, lendületes, masszív Junkies-szagot árasztó Miért legyek, az Engedj ki vagy a záró, Csajok, pasik, Rock & Roll mind-mind olyan nóták, melyek élőben, egy korsó sörrel a kézben kifejezetten szórakoztatóak lehetnek, egyben sikeresen indítják be az ember lábát, hogy aztán a harmadik vébéká után vadul vesse bele magát a pogóba. Mindezek mellett metalosabb megközelítésű témák is akadnak, amelyek szintén abszolút működőképesek. Ilyen a Mátét is felvonultató – ennek következtében meglehetősen roados – Szeress, utállak vagy a címadó, egyfajta bónuszként pedig Hevesi Tamás legnagyobb slágere, a némileg átalakított, Ezt egy életen át kell játszani is helyet kapott a korongon.

Sajnos azonban vannak igencsak gyenge szegmensei is az anyagnak: az egyik a kínosan alapszintű, gyakorlatilag totál amatőrnek nevezhető szólómunka, melyhez képest a Twisted Sisterből ismert Jay Jay French igazi shredder ikonnak tűnik. Ez lenne még a kisebbik baj, sokkal zavaróbb ugyanis a végtelenül egydimenziós, vonalas éneklés, ami az egész lemezt jellemzi. Dodo hangja egyáltalán nem kellemetlen, de sajnos dallamai rémesen sablonosak, egysíkúak. Kár, mert az énektémák között kifejezetten pofásak is vannak, és a vokálokat is jól összerakták, de egy képzettebb, karakteresebb hangra égető szükség lenne, ahogy haladunk ugyanis előre a lemezen, Dodo egyre fárasztóbb, én pedig egyre kevésbé vagyok toleráns vele szemben.

Lehet persze, hogy nem szerencsés a kritikát épp néhány nappal a legutóbbi Anneke koncertet követően írnom, de egyrészről a mi kutyánk kölyke hozzáállással már rég leszámoltam, másrészről pedig szilárd meggyőződésem, hogy nem alkalmazhatunk kettős mércét, és igenis a magyar zenekaroktól is ugyanazt a szintet kell elvárnunk, mint egy amerikai, német vagy épp svéd alakulattól. Ha pedig mindezt figyelembe vesszük, a Dorothy első lemeze a pozitívumok maximális hangsúlyozása mellett sem emelkedik az átlag fölé.