Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 4680

dopethrone_cVan úgy, hogy valami pontosan az, mint aminek látszik. Na, ez a romlott montreali trió aztán tényleg az. A Dopethrone ugye az Electric Wizard zseniális harmadik lemezének címe, de tegyük fel, hogy ezt valami furcsa véletlen folytán nem tudod - akkor is, milyen zenére asszociálsz? Nyilván valami szutykos, Sabbath-alapú riffekkel támadó ördögi muzsikára (direkt nem írtam stonert), haladóknak pedig beugorhat a Sleep Dopesmokere, vagy épp olyan hasonlóan kábult bandanevek, mint a Weedeater, az Acid King, vagy akár a Bongzilla. És igazából mindegyik talált is, mert ez itten éppen az a riff-orientált, leszegett fejű és fennakadt szemű durva muzikális lélek-masszázs, mint amit az említettek mindegyike művel, nyakon öntve egy rikácsolós, már-már black felé kacsintgatóan gégemetszett énekkel. Csak azért, hogy könnyebb legyen megemészteni.

megjelenés:
2015
kiadó:
Totem Cat
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Az egykoron Kanada őslakosai által lakott, majd később nyomtalanul eltűnt misztikus településről elnevezett negyedik Dopethrone lemez épp olyan, mint az első három anyag volt. Mindent ural a riff hatalma, számonként nem is jut belőle egy-kettőnél több, de az elég is, mert azt aztán olyan intenzitással gyömöszölik befelé a hallójáratainkba, a végtelenségig sulykolva, hogy levegőt sem kapunk tőle. Ugyanolyan lemez ez is tehát, mint az előzőek, csak épp jobb. Akkora okádék „slágert" ugyanis, mint a Scum Fuck Blues (micsoda cím már ez is!), még sosem vettek lemezre, a „Smoke, Drink, Die!" strófa pedig elég konkrétan ragadja meg a banda ars poeticáját. De akár mondhatnám hasonlóan cizellált mondanivalóval bíró személyes kedvencemet, a Dry Hittert is, az a Vincent Houde énekes/gitáros által kiugróan jól eltalált gitártéma játszi könnyedséggel görgeti előre az egész tételt, miközben a minden dalban felbukkanó narráció épp arról értekezik, hogy minek is dolgozni, mikor anélkül is mindene megvan, ami csak kell: motorok, nők, pia, drogok. És amilyen lekoszhadt fazonokról beszélünk, akár még el is hiszem nekik a dolgot. De ha már itt járunk, a doomos Bullets is imádni valóan kénköves bűzt áraszt magából!

Hogy teljesen egyértelmű legyen a móka, a számcímekben sem rejtegetik a lényeget: Sludgekicker, Vagabong, leginkább pedig a záró, finom felvezetésből majd' szétrobbanó Riff Dealer, ami után már tényleg nem lehetne fokozni a dolgot. Hét dal alig negyven percben, egyértelműen és direkten, mint egy tökön rúgás, de legalább annyira hatásosan is. Ha hozzám hasonlóan te is úgy gondolod, hogy az Electric Wizard a legutóbbi lemezein kissé már túlzottan dagályossá és öncélúvá vált, nyugodtan tegyél egy próbát a Dopethrone-nal. Lehet, hogy semmi eredeti nem szorult beléjük, de akkor is jó nagyot ütnek!