A szuppergruppok korában a legkevésbé sem példa nélkül álló, ám ettől még nem túl szerencsés alapállás, amikor egy zenekar háttérsztorija izgalmasabbnak bizonyul a tényleges produkciónál. A Dold Vorde Ens Navn esetét is ide sorolom, fenntartva, hogy esetemben olyan irreálisan felfokozott várakozásnak kellett volna „megfelelnie" az oslói kvartettnek, amelyről én magam is belátom, hogy megugorhatatlan. Viszont nem tehetek róla, amikor pár éve Håvard Jørgensen kitalálta, hogy újra black metalt szeretne játszani... hát, mondjuk úgy: meglehetős izgalomba jöttem. Az úriember a norvég feketefém kvltikvs figurája, alapító tagja volt annak az Eczema nevű bandának, amelyből Sigurd „Satyr" Wongraven csatlakozását követően a zsáner egyik legpatinásabb alakulata jött létre. Jørgensen neve viszont sokkal inkább az Ulver környékéről kell, hogy ismerősnek tűnjön, lévén meghatározó szereppel bírt Garmék „black metal trilógiájának" világra segítésében. Egészen 1998-ig, a Themes From William Blake's The Marriage Of Heaven And Hell lemezig tartozott a farkasok kötelékébe, hozzátéve, hogy az utóbbi album már egyértelműen nem róla/neki szólt.

Ennél meglepőbb volt, hogy Jørgensen ezt követően gyakorlatilag eltűnt a színtérről, és ugyan felbukkant itt-ott a neve (zömmel a korai Ulvernél lényegesen szelídebb muzsikák környékén), a tényleges visszatérésre bő húsz évet kellett várni. A Gjengangere i hjertets mørke EP-vel két éve debütált DVEN szerencsére nem akar túl nagyot markolni, negyvenes éveik közepén járó, a stílus alapjainak lefektetésével már dolgavégzett zenészektől én legalábbis minden további nélkül el tudom hinni, hogy kizárólag a black metal iránti szerelem mozgatja őket. A jelen történet Jørgensen és Kai „Cerberus" Halvorsen félkomoly ötleteléséből indult el, és a vége az lett, hogy a DVEN teljes értékű zenekarrá szerveződött. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, Halvorsen egy másik norvég ősmasszívum, a Dødheimsgard zenészeit nézte ki magának, amely banda soraiban egy rövid ideig ő maga is megfordult. Így esett, hogy az énekesi/szövegírói feladatokat Yusaf „Vicotnik" Parvez vállalta el, a dobok mögé pedig Øyvind Myrvoll ült be. Izgalmasan hangzik? Mi az hogy, nagyon is!

Itt következhetne az a rész, hogy első LP-jével a csapat nem tud megfelelni a várakozásoknak, ez viszont nem lenne igaz. A Mørkere nem csupán ahhoz képest elismerésre méltó teljesítmény, hogy hány év után hozták össze Jørgensen és társai, de önmagában, a háttérben álló nevek ismerete nélkül is egészen biztosan megszeretteti magát a stílusra fogékonyakkal. Aki pedig azzal jönne, hogy a zenekar menthetetlenül 1995-ben ragadt, és ennek ellenére sem sikerült elkészíteni a Bergtatt folytatását, az valószínűleg tényleg nem értett meg semmit az egészből. A friss anyag ráadásul roppant sikeresen egyensúlyozik a hagyományőrzés és a profi hozzáállás határvidékén, ami ugye a black metalban a mai napig késhegyre menő vitákat szül, és eleve eldönthetetlenné tesz bizonyos kérdéseket. Nos, a Mørkere ténylegesen úgy szól, ahogy 2021-ben egy klasszikus irányultságú, atmoszférikus black metal lemezt elképzelek, és mivel Ulver-kötődésű munkáról beszélünk, magától értetődő módon hagy gyönyörű, tág teret a torzított gitárt mellőző hangulatoknak is.

Papíron úgy tűnhet, hogy Vicotnik túlvállalja magát a DHG és az újra életjeleket mutató Ved Buens Ende mellett az új bandájával, ám ezek láthatóan szépen megférnek egymás mellett, a DVEN pedig talán kevesebbet is igényel belőle az említetteknél. Szépen, serényen besegít dalokká formálni Jørgensen ötleteit, szó sincs az A Umbra Omega beláthatatlan őrületéről, a végeredmény mégis változatos, élvezetes lesz. És bár a Dold Vorde Ens Navn valószínűleg tényleg „csak" arról szól, hogy írjunk dalokat és érezzük jól magunkat, hasonlóan autentikus, magával ragadó zene még Norvégiából is csak nagy ritkán érkezik a 21. században. Becsüljük meg.