Közhelyes mondás, miszerint a zseniket csak egy hajszál választja el az őrülettől. Néha még annyi sem. Devin Townsend sokáig ügyesen lavírozott e két határvonal között úgy, hogy mindegyik korábbi zenekarával, vagy saját szólóanyagával bátran kísérletezett. Aztán egyszercsak lejött a cuccokról, amiktől addig jól érezte magát és ihletet kapott, majd a fejébe vette, hogy ő most már igazi Művész, bármit megvalósíthat, az úgyis jó lesz. Nos, az elvakult rajongók lehet, hogy tényleg bármit benyelnek tőle, de Devinnél egy ideje elgurult a gyógyszer.

 

A Ki-vel nagyjából sikerült megbarátkoznom, majd az Addicted! az egyik kedvencemmé vált tőle, és akkor jött a Deconstruction, amivel alapvetően nem az a baj, hogy túl szélsőséges, hanem hogy a káoszban ezúttal valóban kizárólag a káosz uralkodik, és most szeretném elsütni egyik bevált közhelyemet: a dalok egész egyszerűen nem jók. Aztán megérkezett a Ghost. Ami kimondottan relaxációs zene, és ez önmagában nem is lenne baj, de sajnos olyan, mintha valami ezoterikus könyvesbolt háttérzenéjét kevernéd az aluljárós, észak-amerikai indiánnak öltözött, de dél-amerikai pánsípos indián zenét játszó utcazenészek (mű)alkotásaival. Igazából tökéletesen elegendő, ha ránézel a borítóra, az máris jóval többet elárul, mint amit tudni szerettél volna a Ghostról. Tény, hogy Devin képes andalító, kellemes dallamokra, és valóban el tud lazítani néhány perc a Ghost nem rövid dalaiból, de az már kevésbé ad okot optimizmusra, amikor egy alapvetűen nyugis lemez meglehetősen gyorsan idegesítővé, majd rettenetesen bosszantóvá válik.

 

Az is igaz, hogy a Ghost korántsem olyan jellegű album, amikor ki lehet ragadni dalokat és kielemezni, hogy a Featherben mennyire észbontó a csilingelés, vagy a címadó Ghostban milyen bájos, ahogy az éteri, andalító kezdés Vidám Vasárnap-hangulatú dalolászásba folyik át. Saját magamat röhögném ki, ha egy másodpercig képes lennék komolyan venni ezt az émelyítő cukormázat. Sejtelmem sincs, merrefelé és miképp fog hallgatótáborra találni ez a lemez, mert az egészen biztos, hogy ebben az esetben nem Devin Townsend eddig munkásságának rajongói jelentik az igazi célközönséget. Az önmegvalósító szakkörök csakrakereső és csí-áramlások után kódorgó magányos háziasszonyai meg vélhetően nem olvasnak rock szaklapokat – pedig talán ez az egyetlen hallgatótábor, ahol nem dobna senki hátast Kanada legrondább rockzenészének önmegvalósítási hóbortjától.

Fene tudja, miért viszolygok ennyire ettől a lemeztől, hiszen szeretem a meditatív zenéket, és attól eltekintve, hogy kimondottan felbosszantott a lemez, bármikor is próbálkoztam vele, a fent említett kedvenc közhelyemen kívül nem igazán tudok más indokot felhozni, hogy miért ennyire végtelenül riasztó a Ghost. Devin Townsendnek meg egyénként lehet, hogy jót tenne, ha visszaszokna a cuccokra, illetve fogalmazzunk egészségbarátabb módon: a rajongóinak tenne jót. A Ghostot meg kukázom a Deconstructionnel kézenfogva.