Fura figura ez a Devin Townsend. Hosszú évekig csak ontja magából a lemezeket, hol Strapping Young Lad, hol pedig a saját neve alatt, közben tengernyi vendégszereplést vállal el, beáll producernek, majd egyszer csak bejelenti, hogy lehúzza zenekarainál a rolót. Az okok között a kiégést is megemlíti, ám alig telik el két év, és hősünk ismét színre lép, méghozzá négy albumra való zenei anyaggal. Bedob egy új nevet is: The Devin Townsend Project, és el is kezdi szépen adagolni újabb agymenéseit, méghozzá évente kétszer.

A project első lemeze a Ki címet kapta, és a sorozat ezzel az eklektikus, de mégis izgalmas alkotással ígéretes lökést kapott. A folytatásként megjelent Addicted! már egy hagyományosabb anyag volt, nálam mégis időbe telt, míg beérett, pedig egyik nagy kedvencem, Anneke Van Giersbergen is hallatta rajta csodálatos hangját. A tervek szerint idén kapjuk a mester harmadik és negyedik munkáját, és már itt is a Deconstruction, mely az előzetes információk szerint a négy testvér legádázabbika hivatott lenni. Townsend nem hazudott, nem is szokása, de azt nem mondta, hogy ne számítsunk nagy durranásra.

A Deconstruction olyan, mintha az őrült munkamániás meg akarta volna alkotni a Ziltoid The Ominiscent második részét. A gond az, hogy a Ziltoid remek alkotás, tele jobbnál-jobb témákkal, aminek köszönhetően a musicales stílusa se megy át giccsbe. A Deconstructionön is valami ilyesmi próbálna történni: adott egy vicces(nek szánt) történet, valamint a színpadias megvalósítás. Sőt, HevyDevy ezúttal még neves vendégeket is meghívott, ami papíron nyálcsorgatónak tűnhet: Mikael Akerfeldt, Ihsahn, Floor Jansen, Joe Duplantier, Fredrik Thordendal vagy épp Paul Masvidal nevei alapján akár látatlanban is megvásárolnám a lemezt, és bizony nem járnék jól.

Mert fabatkát sem érnek a neves vendégmuzsikusok, ha a zenei agytrösztöt ezúttal épp az nem támogatja, aki nélkül nem lehet zseniálisat alkotni: a Deconstructionön nyoma sincs az ihletettségnek. Az epikusnak szánt részek kínosan klisések, a zúzás sablonriffekből áll csupán, de sajnos a témák javát is hallhattuk már korábban a mestertől. A szokásosnál is több időt adtam ennek a lemeznek, pusztán a Townsend iránt érzett tiszteletem miatt, de a Ziltoidhoz például feleennyi idő is elegendő volt, hogy megszeressem. A Deconstructionről épp ezért nem is nagyon tudok mit kiemelni, mivel ahogy véget ér az album, nem is emlékszem másra az egészből, csak Devin Townsend jellegzetesen hibbant énektémáira, melyeket viszont kilométerekről megismerni. Egyébként most kezd érződni, hogy az a két év, ami alatt ez a négylemeznyi monstre anyag összeállt főhősünk agyában, kevés volt. Ötlettelen és szedett-vedett lett a végeredmény, ami az idei év eddigi legnagyobb csalódását jelenti számomra. Nagy kár érte.