Nem fogalmaznék olyan durván, hogy a Def Leppard megszívatta a rajongótábort az előzetesen kitolt két dallal, pláne annak fényében nem, hogy Joe Elliotték egyetlen szóval sem ígértek retrós, Pyromania – Hysteria – Adrenalize vonalú lemezt. Ugyanakkor nyilván ők is pontosan tudják, hogy a tábor nagyrésze ezt várja tőlük, és nekik bizony garantáltan felment a pulzusuk az elég konkrét Pour Some Sugar On Me-áthallásokat rejtő Let's Go megavokálos refrénje, majd a tempós Dangerous még korábbra, 1983 környékére – a Photographre – visszamutató megközelítése hallatán. Viszont e két valóban kiváló dal csak részben jellemzi az új lemezt, amely még a leopárdok szintjén is csigalassúsággal, hét hosszú év után követi elődjét, a Songs From The Sparkle Lounge-ot.

Sokan a mai napig szeretik steril popmetal-csapatként leírni a Def Leppardot, amiben van némi igazság – Joe pont pár napja említette egy interjúban, hogy már ha a klasszikus éra klipjeit nézzük, akkor is több közük volt a Duran Duran-féle Rióhoz, mint mondjuk Dióhoz –, viszont a zenekar mindig is több arccal rendelkezett. Tény, hogy senki sem tudott náluk bombasztikusabb, monumentálisabb kórusokat, elsöprőbb erejű stadionhimnuszokat írni a '80-as években, és a nagy sikerkorszak slágerei a legszélesebb közönségrétegek számára is azonnal fogyaszthatók voltak. Viszont zeneileg minden volt a dolog, csak ostoba, egysejtű, csereszabatos Bravo-gagyiság nem. Ha pedig most nem hiszel nekem, nyugodtan kapard elő a Die Hard The Huntert, a Rocketet vagy a Gods Of Wart, és győződj meg róla a saját füleddel, mennyire a kora előtt járt a zseninek is simán nevezhető Mutt Lange által terelgetett Def Leppard annak idején (még azzal együtt is, hogy még ezek a maguk korába helyezve akár progresszívnek is simán nevezhető dalok is tele vannak kitörölhetetlen melódiákkal). Nem véletlen, hogy a Pyromania és a Hysteria alapvetően határozta meg azt a korszakot, és nemcsak zeneileg, hanem produkciós szempontból is... Ma már nyilván nem lehetnek ennyire előremutatóak – lassan a hatodik iksz felé közelítő emberekről beszélünk, még akkor is, ha Phil Collen kondira akár harminc évet is simán letagadhatna –, viszont a többdimenziós megközelítés, a különböző ösvények folyamatos keresése a mai napig jellemző rájuk.

Amennyiben kizárólag az említett három lemezt, illetve mondjuk még az ezek stílusáig visszanyúlt Euphoriát vagy képes jó szívvel hallgatni a Def Leppardtól, biztosan nem leszel maradéktalanul elégedett az új albummal. Ha viszont a hagyományosra szabott arénás dalok mellett nyitott vagy a zenekar többi korszakára is (például tetszett a 2008-as anyag), nem sértődsz meg a korszerű hangszerelési megoldások hallatán, és nem igényled a folyamatos pörgést, most sem tévedhetsz nagyot. Collenék nem kapkodták el a munkát, viszont mindez azt eredményezte, hogy egy kiegyensúlyozott, egységesen jól hallgatható album született megfelelően változatos tempókkal, hangulatokkal. Phil akkor sem mondott hülyeséget, amikor tudatos lemezszerkesztésről beszélt az egyik előzetes nyilatkozatban, mert a műnek valóban van egy egységes íve, és ez még az alapjáratosabb színvonalú szerzeményeket is jól felfűzi egy követhető vezérfonalra.

A két nyitódal mellett nálam az album vége felé szereplő, finom szólófutamokkal ellátott Wings Of An Angel jelenleg a nagy favorit, amely a Leppard komorabb, epikusabb oldalát villantja fel fokozatos építkezéssel, óriási dallamokkal és egy olyan refrénnel, amilyenre tényleg csak ez a banda képes. Ne valami nagyon direktet képzelj el, viszont a dallam egyszerűen gyilkos, és megint nagyon ott figyel benne a harminc évvel ezelőtti éra. A saját fénykor mellett ugyanakkor ezúttal is megidézik legfontosabb gyökereiket, és ez ebben a formában leginkább tényleg a Sparkle Lounge lemezt jellemezte. A Sea Of Love például nettó rock'n'roll a '70-es évek vintage ízeivel, csuda hangulatosan, az All Time High vagy a Forever Young meg a T. Rextől, a Sweettől, a Slade-től merít sokat, csak más és más módon, de hát ezek a hatások többé-kevésbé mindig kézzelfoghatóak voltak náluk. A pattogós Invincible-ben pedig még Debbie Harry hangját sem nehéz odaképzelni Joe-é mellé vagy helyett (nem véletlenül dolgoztak fel többek között Blondie-t is a Yeah! kollekción), de itt is hallgattatja magát, ami kijön belőle. A Broke 'n' Brokenhearted meg nagyjából félúton lehet a két vonal között, itt az említett vintage-elemek keverednek kellemesen és organikusan a Def Leppard-féle bombaszttal. A legmeglepőbb darab viszont a Man Enough címet viseli, és vegytiszta diszkós-funkos ritmusokkal indul, hogy aztán ezekre kerekítsenek valami mégis nagyon leppardosat. Kifejezetten izgalmas a nóta dallamvilága és hangszerelése is, ha nagyon muszáj, megközelítését tekintve talán a '99-es All Nighthoz tudnám leginkább hasonlítani az életműből, de ez a példa is eléggé sántít, a végeredmény pedig állati meggyőző.

A fentiek mellé írtak még két akusztikus alapú nótát is, ahol ha becsukod a szemedet, a zseniális hangzásnak köszönhetően tök olyan a hatás, mintha csak a nappalidban ülnének veled szemben egy-egy bárszéken (Battle Of My Own, Last Dance), de lírai húrokat penget a modern rádiórockos ízektől sem mentes We Belong is, ahol Joe mellett a többiek is a mikrofonhoz merészkednek. Ez akár modernkori Bon Jovi is lehetne, néhol még a dallamok is a jó öreg Jonra hajaznak, csak éppen a nóta sokkal jobb, mint amilyenekkel New Jersey ikonja az utóbbi másfél évtizedben elő szokott hozakodni... A műsor legvégén pedig ismét egy lassulós darabot sütnek el Blind Faith címmel, Beatles-ízekkel, vonósokkal meg miegyébbel, és ez is kellemes, de Joe falzettjeit határozottan zavarónak érzem benne a végén. Őt sosem azért szerettük, mert olyan piszok nagy énekes, hanem sokkal inkább a kifejezőkészségéért, a hangjában megbúvó szívért-lélekért. Utóbbi most sem hiányzik, és a szokásosan briliáns vokálmunkával megtámogatva ki is hoztak belőle mindent, szóval semmi szükség ezekre a kínos mutatványokra.

Nem mondom, hogy minden dal örök mestermű, de mint említettem, nincs két egyforma tétel a tizennégy szerzemény között, ráadásul megint nagyon zenei a végeredmény, szóval én bizony továbbra is a Def Lepparddal tartok. Ez egy kifejezetten erős, tartalmas lemez, amit garantáltan sokat hallgatok majd a kocsiban a következő időszakban. Most már csak az kéne, hogy szegény Vivian Campbell is meggyógyuljon.