Ó, jaj! Tizenötödik nagylemezéhez elérkezve a Fenriz / Nocturno Culto duó úgy gondolta, elég a black metalból meg a káosz-punkból (vagyis mindabból, ami miatt érdemes volt még hallgatni egy-egy friss korongjukat), helyette legyen a Darkthrone a 21. század egyik legporosabb zenei jelensége. A norvég páros zenéjét persze eddig se lehetett a legnaprakészebbnek csúfolni, no de ki a nyavalyának van szüksége manapság egy újabb Mercyful Fate-re vagy Blitzkriegre?

Mielőtt még bárki nekem esne a kommentekben, gyorsan megjegyzem, hogy a The Underground Resistance nem egy mai köntösbe öltöztetett, egyedi ízeket is felvonultató NWOBHM alkotás. Nem. Ez az album olyan, mintha valamikor a '80-as évek elején összejöttek volna egy stúdióban az irányzat prominens képviselői, hogy egy manapság annyira divatos dolgot műveljenek: szupergruppoljanak. A végeredményt hallva nő és kreativitás aligha, sör viszont annál több lehetett a kezük ügyében.

Hogy a hangzás némileg profibb, mint az előző korongokon, egy dolog, habár egy trv Darkthrone rajongó számára már ez is szentségtörésnek számít majd. A nagyobb baj az, hogy ez az album épp olyan felesleges, mint a parlament. Nocturno Culto hallhatóan most éli King Diamond-korszakát: sikít, ahogy csak tud, meg lefojtott hangon skandál, amit ő biztos félelmetesnek tart, de nekem eretnek módon mindig röhögnöm kellett Gyémánt Király produkcióján, így Culto performansza is sikeresen csal mosolyt ábrázatomra.

A dalok egyszerűek, pontosan olyanok, amikre az ősmetal vagy old school heavy metal jelzőt szoktuk aggatni, de ez nem több kedveskedő eufemizmusnál. Még talán a NWOBHM kifejezést sem igen használhatjuk erre a zenére, hiszen annál jóval fésületlenebb, nyersebb. Ez azonban csak stílusmaradék a csapat múltjából. Fenrizék ezúttal az ösztöneik helyett az eszükre hallgattak, aminek a vége egy lélektelen és üres váz lett. Értem én, hogy sokan szeretnének visszarepülni a '80-as évekbe, mert akkor minden szép és jó volt, node hol marad a fejlődés, ami minden élet alapja, főleg a művészeté? A legszomorúbb pedig az, hogy az új Darkthrone már nem is könnyes szemű nosztalgiahakni, hanem egy önmagából fokozatosan kifordult formáció, amely addig temette magát egyre mélyebbre a múlt iszapjába, mígnem a zavaros katyvasz el nem borította az agyát, s azzá nem vált végül, amit imitálni próbált.

Persze az is lehet, hogy csak én állok rosszul ehhez a lemezhez. De mégis, minden egyes alkalommal, amikor hallgatom, csak az jut eszembe, hogy a brit heavy metal új hullámát nem hiába nevezték újnak. A Darkthrone épp ezt a szellemiséget, példaképeik legfontosabb jellemzőjét mulasztotta el lemásolni.